2019. március 30. - Egy jogászprofesszor szerint rossz ötlet
Anna Grear szerint minimum fordítva ülünk a lovon, amikor az emberi jogok kiterjesztésével akarjuk védeni a természetet.
Az emberi jogok kiterjesztése a természet különböző entitásaira egy érdekes téma, amelyben számos nézőpont felmerül. Nemrégiben közöltünk egy összefoglalót néhány idevágó próbálkozásról. Most azonban Anna Grear jogászprofesszor, a Cardiff Egyetem munkatársa és a Journal of Human Rights and Environment alapítója és társszerzője arra figyelmeztet, hogy ez a nézet többféle problémát is felvet, és óvatosságra int az emberi jogok természetre való kiterjesztésére tett kísérletekkel kapcsolatban. Grear szerint az alapvető kérdés az, hogy miként képes a törvény számon kérni a komplex, nem emberi ökoszisztémák értékének megmaradását? Folyók és tavak, erdők és mocsarak, és más életrendszerek: ez a jogi kérdés meglátásában alapvető fontosságú az egyre inkább súlyosbodó klímaváltozás kellős közepén. Mint mondja, sokak szerint van erre a problémára egy precedens, mégpedig az univerzális emberi jogok, amelyeket általában a felvilágosodás koráig szokás visszavezetni, és amelyek a nyugati köztudat egyik legerősebb korlátozó és keretező határai. A nyugati köztudat mindent csakis és kizárólag ezen keresztül képes látni és értelmezni. Ennek volt egy újabb stádiuma, amikor elkezdtek arról beszélni, hogy ezeket az univerzális emberi jogokat ki kell terjeszteni nem emberi életformákra és életrendszerekre is. Grear azonban óvatosságra int, hiszen lehet, hogy ez az elképzelés csábító, viszont több szempontból is veszélyes. Először is azért, mert az már eddig is világos volt, hogy az „univerzális” emberi jogok már a kezdettől fogva egy erőteljes kizáráson alapultak: kizárólag a fehér, európai, tulajdonnal és birtokkal rendelkező férfiak privilégiuma volt. Így mindössze ez a társadalmi osztály számított „az embernek,” kimaradtak belőle a nők, a színes bőrűek, a tulajdonnal nem rendelkezők és egy sor másik társadalmi osztály. Ezen társadalmi osztályok számára nem csak a jogaik kiharcolása volt nehéz, figyelmeztet Grear, hanem egyáltalán annak kiharcolása, hogy úgy tekintsen rájuk a társadalom, mint akiknek joguk van a bármiféle jog birtoklójának lenni. Az, hogy ez mennyire nehéz volt, jól látható abból, hogy nemzetközi egyezményekre volt szükség ahhoz, hogy „emberi jogokat” kapjanak nők, gyerekek, munkások, LMBTQ+ személyek, őshonos kisebbségek és így tovább. Ez pedig Grear szerint pontosan azért történt így, mert azok a partikuláris életformák és jelenségek, amelyek alkotják ezeket az osztályokat és kategóriákat, marginalizálva voltak „az ember” végletekig absztrahált koncepciója által.
Arról nem is beszélve, hogy az emberjogi diskurzusnak magának is megvannak a sajátságos kritikái. Ezek felhívják a figyelmet, hogy létrejöttük óta, az „emberi jogok” ritka esetben voltak többek indoknál és pretextusnál, amellyel lehetett legitimálni gyarmatosítást, imperializmust, „humanitárius beavatkozást”, és a kapitalista kizsákmányolás minden elképzelhető formáját. Elméletileg minden ember számára fenntartott kategória „az ember” és a jogai, de a történelmi és gyakorlati tapasztalat azt mutatja, véli Grear, hogy „némely emberek emberebbek más embereknél.” Grear mindezek ellenére is úgy látja, hogy az emberjogi diskurzusnak bizonyos elemei megtarthatók a környezetvédelem számára, még akkor is, ha drasztikusan át kell őket formálni. Az első lépés az, hogy úgy tartani fenn a „jog” kategóriáját, hogy közben elmozdítjuk „az embert” a középpontból. Ehhez alapvetően egy szemléletváltás szükséges, amelyben az ember már nem úgy tekint magára, mint a teremtés koronája, hanem a nem emberi élőlényekkel egy környezetbe kényszerült és velük gyakran együtt szenvedő partnerként. Grear itt Astrida Neimanis szavait idézi: a világ több, mint „világ az ember számára”. Már csak azért is több, mert mint Grear rámutat, veszélyes dolog az ember szemszögéből vizsgálni a nem emberit, illetve azt, amit társadalmi konszenzus szerint nem tartunk emberinek. Az ilyen diskurzus először is tompítja a nem emberi állat- és növényvilágban tapasztalható szinte felmérhetetlen gazdagságot, sokszínűséget és változatosságot, és azt a dinamikát, ami ezek szereplői között van. Az „emberi” koncepciónak alávetve megszűnik sokaságnak lenni és mindössze egy szempontból fókuszálunk rá. Ennek veszélye Grear szerint az, hogy a végén csak annyiban fogjuk egy életforma jogait tisztelni, amennyiben az adott életforma (én)tapasztalata hasonlítható volna a sajátunkhoz. Másrészt azonban ez a felfogás szintén tompítja az emberi (én)tapasztalatok értelmezésének sokféleségét is. Grear szerint ez abban a lépésben látszik a leginkább, amelyet úgy nevezünk, hogy korporatív emberi jogok, amely során voltaképp nem véletlenül és nem szándékosan nagykorporációk jogi lobbija következtében elmosódott a különbség „az ember(i)” és a „jogi személy” között. Ennek pedig épp az lett a következménye, hogy a globális tőke az „emberiség” álarcát öltve magára hús-vér emberekből álló teljes közösségeket zsákmányol ki és szükség esetén akár meg is semmisíti azokat. Példának azt hozza, amikor az élelemhez való univerzális emberi jog nevében a mezőgazdasági nagykorporációk monopol helyzetben dominálják a globális élelmiszerellátást.
Felmerül a kérdés itt Grear szerint, hogyha nem engedünk annak a csábításnak, hogy „az emberi jogokat” kiterjesszük a nem emberi természeti entitásokra, illetve éles különbséget teszünk „az ember” és a jogi személy között, akkor voltaképp mi marad? Christopher Stone már 1972-ben arról írt, hogy miként oldható meg, hogy a fáknak legyen jogi státusuk és „folyó jogok a folyóknak”, „ökoszisztéma jogok az ökoszisztémáknak”, azonban Grear szerint ez leegyszerűsítő és Stone felvetésein túl kell lépni. Legelőször is épp azért, mert a határ „az ember” és az őt körülvevő természeti rendszerek között sokkal, de sokkal porózusabb, mint azt mi, emberek hinni szeretnénk. Ez egy nagy kérdőjelet helyez az ember saját maga különlegességébe vetett hite mellé, és megkérdőjelezi az emberiség modellként való használatának legitimitását. Grear szerint az egyetlen megoldás az, ha elmozdítjuk a középpontból azt a képet, amely szerint az ember egy aktív cselekvő, jogi szempontból szubjektum, aki egy passzív, az emberi cselekvésnek kiszolgáltatott tárgy vagy tárgyak rendszerként értelmezett környezetben él. Más szóval: meg kell kérdőjelezni az emberiség ezen nagyon is keresztényi önfelfogásának legmélyebb alapjait. Új törvénykezési és jogi alapra van szükség: az ember nem különálló a természettől, hanem egy élő, aktív, dinamikus és komplex természeti materiális anyagiság mindössze egyik szereplője a közel megszámlálhatatlan közül. Az igazán érdekes kérdés azonban épp az, hogy egy ilyen szemléletváltásnak köszönhetően milyen változásoknak kellene beállniuk a joggyakorlás terén? Először is, Grear szerint, a bíróságok arra kényszerülnének, hogy tágítsák az értelemalkotásról fennálló nézeteiket és elképzeléseiket: nem csak emberi élőlények lehetnek értelemmel rendelkező és értelemalkotásra képes entitások. Többféle emberi és nem emberi közösség esetén arra kényszerülnének, hogy mindig a legfrissebb tudományos adatok alapján az igazságszolgáltatás legfelkészültebb szereplői legyenek, ehhez pedig meg kell érteniük, hogy az eddigi jogi és törvényalkotási hagyományok ma már távolról sem elégségesek. Ezért mindig egy helyzetet a maga materiális körülményei között, óvatosan és saját dialektikus, valamint dinamikus viszonyai között vizsgálni képes testületekre volna szükség. Ez pedig egy olyan szintű, a szó legszorosabb értelmében a mai társadalmak és igazságszolgáltatás, valamint jogalkotás egész gyökeréig elhatoló radikális változás volna, amelyre még sajnálatos módon hosszú ideig nem leszünk felkészülve. Eljutni „az ember” végletekig kiüresedett, absztrakt, monopolizáló elképzelésétől egy végletekig komplex, a helyzeteket a maguk materiális kontextusában értelmező, vizsgáló és megítélő jogalkotásig és törvényhozásig – ez még egy távoli feladat a számunkra. Ellenvetés lehet, Grear szerint, hogy egy ilyen decentralizált és materiális megközelítés hatalmas kihívás, amely roppant mód komplikálja az eljárásokat, mint a korábbi elképzelésekre hagyatkozni „az emberi” fogalmunk alapján. Azonban felhívja a figyelmet, hogy „az ember” mint fogalom, mai tudásunk szerint nem képes már visszaadni, sem lefedni azt a komplex valóságot, amelyet feltár számunkra a tudomány és a filozófia: így pedig már nem lehet releváns és valós minta komplex, több élőlényt és élővilágot magába foglaló ökoszisztémák számára. Ennek következtében pedig a fentebb leírt decentralizált-materialista megközelítés még empirikus szempontból is valósághűbb, mint a mostani emberjogi diskurzus.
Grear végül azt mondja, hogy a 21. század "ragadozó globális rendjében" talán jobb nem „az emberi” alapján osztogatni a különféle jogokat a nem emberinek minősített entitások számára. Már csak azért sem, mert meglátásában ezek a nem emberi életformák saját jogi kategóriát érdemelnek anélkül, hogy bármilyen formában is viszonyulniuk kellene „az emberhez”, mint koncepcióhoz. Úgy kell újraalkotni a jogról és a törvénykezésről létező elképzeléseinket, zárja gondolatmenetét Grear, hogy azok többé ne egyik vagy másik privilegizált csoport kivételességének eszközei legyenek. Mindezzel párhuzamban azonban szeretném saját megjegyzésként hozzáfűzni, hogy ez a jogi és törvényi rendszer újraalkotása szintén úgy kell végbemenjen, hogy ne a másik disztópiában, az ökofasizmusban érjen véget, ahol szintén egy elit a környezetvédelemre hivatkozva semmiz ki és semmisít meg „nem kívánatosnak”, „környezet- és természetidegennek” bélyegzett egész közösségeket. Ivácson András Áron