Fotó: Pálvölgyi Krisztina
2022. június - Az ország egyik legkülönlegesebb tája nemcsak remek túrahelyszín, hanem érdekes élőlények lakóhelye is egyben, amelyek egészen meglepő módszereket fejlesztettek ki a homokvidéken való túlélésre.
Felfedeztük a Fülöpházi-buckavidéket.
Kecskeméttől alig 40 perc alatt érjük el a Fülöpháza mellett található Naprózsa Házat, innen indul a Fülöpházi-buckavidéket bemutató Báránypirosító tanösvény. Itt találkozunk Szabóné Ronkó Erzsébettel, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság munkatársával, a buckavidék nagy rajongójával, aki kalauzunk volt a homokvidéken. Egy nyarat idéző májusi napon járunk itt, napsütéses, meleg idő van, az egyébként kellemes 23 °C körüli hőmérsékletet itt, a buckavidéken azonban jóval többnek érzi az ember. Épp ezért, aki nyáron jönne erre, annak érdemes inkább a reggeli és a kora esti órákra időzíteni a kirándulást, hogy ne egy extrém sivatagi túra kerekedjen a látogatásból.
Ahol a homok az úr
A tanösvény és a vele egy darabig együtt haladó piros sáv turistajelzés egy akácosban indul. A jelzés aztán elkanyarodik Ágasegyháza felé, de aki a tanösvényt szeretné bejárni, annak a fehér nyilakat és a részben fehérre festett akácoszlopokat kell követnie. A tanösvény teljes hossza 3,2 kilométer, de kisebb kört is lehet tenni. Egyébként meglepően gyorsan telik az idő a „sivatagban”, mert – kis túlzással – szinte minden lépésnél van valami érdekesség, amelyet közelebbről is meg kell nézni.
A májusi esőknek köszönhetően az akácerdőben csupa zöld minden, a fák alatt zamatos turbolyák és ragadós galajok alkotnak egybefüggő, zöld szőnyeget. Számomra meglepő módon néha felbukkan egy-egy tornaeszköz is a zöldben, itt ugyanis már régóta egy erdei tornapálya is várja a szabadba vágyókat. Ahogy aztán kiérünk az akácosból, egy csapásra megváltozik a táj: a zöldet felváltja a sárga és a barna, az erdőt pedig a homoki gyepek, amelyeket itt-ott nyárak és borókák, máshol telepített fenyvesek tarkítanak.
A Fülöpházi-buckavidék nemcsak hazai, de közép-európai viszonylatban is kuriózumnak számít, amelynek egyes helyein még ma is megfigyelhető a szél felszínalakító munkája.
A terület északi, fokozottan védett részén találjuk azt a két homokbuckát, amelyek még ma is mozgásban vannak, ahol a szél által fújt, görgetett homokszemcsék betemetnek mindent, ami az útjukba kerül. Ez a terület azonban csak engedéllyel vagy vezetéssel látogatható; a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság évente többször is szervez ide túrákat. A Báránypirosító, illetve a Fülöpházáig kanyargó, 8 kilométer hosszú Garmada tanösvény azonban szabadon bejárható, és szintén sok-sok érdekességet tartogatnak.
Buckára fel, buckáról le
A Fülöpházi-buckavidéken kellemesen hullámzik a táj, a túra során többször is fel kell kapaszkodnunk egy-egy magasabb bucka tetejére, majd néhány lépés után már indulhatunk is lefelé, majd újra fel, aztán megint le.
A Kiskunság buckavidéke az Ős-Dunából származó folyami üledékből keletkezett. Az uralkodó széliránynak megfelelően a buckasorok északnyugat–délkeleti irányúak. A buckák között a szél mélyedéseket fújt ki, ezekben hajdan szikes tavak, láprétek alakultak ki, de ma már nyomuk sincs. Pontosabban csak a nyomuk van. A tanösvény 4. állomása is egy ilyen buckaközi mélyedésben található, ahol régen egy láprét terült el. Ma már a növényzet is alig-alig utal erre, jóformán csak a serevényfűz tartja még magát, küzdve a vízhiánnyal.
A Duna–Tisza közi hátságot érintő talajvízsüllyedés évtizedekkel ezelőtt kezdődött, a szárazodásban pedig az emberi tevékenység és az éghajlatváltozás egyaránt szerepet játszik. Fülöpháza közelében egykor több szikes tó is volt, legtovább a Kondor-tó tartotta magát, ahol régen halásztak is. Ma már egyik sincs meg. A tanösvény mentén jól megfigyelhető a homoki szukcesszió, vagyis az a folyamat, amely során a nyílt homokfelszín az idő múlásával a gyepeken, majd a cserjés, nyáras-borókás állományokon át fokozatosan zárt erdő nem lesz.
A homokon először a mohák, a zuzmók és a pionír növények, a gyepeket alkotó lágyszárúak telepednek meg. Ha végigpásztázzuk a tájat egy bucka tetejéről, legnagyobb részben nyílt homoki gyepeket látunk, azokat kisebb nyaras-borókás foltok tarkítják.
A fehér és a szürke nyár őshonos itt, és a boróka is nagyon régóta jelen van már ebben a tájban.
Nem úgy az akác, valamint a fekete- és az erdeifenyő: ezeket a futóhomok megkötése céljából kezdték el telepíteni a 19. században. A homoki fásítások ma is megosztják a természetvédelmi és az erdészeti szakembereket. Az előbbi csoport nézőpontjából szemlélve az akác és a telepített fenyvesek veszélyeztetik az őshonos növényzetet, az utóbbiak szerint viszont a homoki fásításoknak elsősorban gazdasági szempontból nézve van helye itt.
Az alkalmazkodás nagymesterei
Május elején egyértelműen a tanösvény névadója, a báránypirosító uralja a homokot, liláskék virágait mindenfelé látni. A faj onnan kapta a nevét, hogy régen festőnövényként használták, és nem csupán textileket festettek vele, de a birkákat is a növény gyöktörzséből nyert, pirosas nedvvel jelölték meg.
A homokbuckák felszíne egy forró nyári napon akár 40-50 °C-osra is felhevülhet, így ahhoz, hogy ezt kibírja egy növény vagy egy állat, nagy fokú alkalmazkodóképességre van szükség. A báránypirosítónak is megvannak az eszközei ahhoz, hogy elviselje az itteni, olykor mostoha viszonyokat.
A homokbuckákon élő növények számára elsősorban a víz megtartása a fontos.
A báránypirosító levelei és szárai például azért szőrösek, hogy csökkenjen a párologtatás mértéke. Nem árt az sem, ha a buckákon kószáló szél nem tépi ki tövestől a növényt, ezért sok itt élő fajnál figyelhető meg, hogy szinte lapulnak a talajfelszínen.
A báránypirosító mellett ilyen trükkel él a naprózsa is, amely szintén karakteres fajnak számít itt. E kecses kis növény halványsárga virágaival majd nyáron lehet találkozni. A naprózsa bár pici, ennek ellenére fás szárú növény, egy törpecserje. Meglehetősen lassan nő, és gyökere nagyon mélyre hatol, ezzel biztosítva vízellátását.
Látni itt még homoki kutyatejet és homoki pimpót is, továbbá árvalányhajból is a homoki él itt.
Az árvalányhajak sem bízzák a véletlenre a jövőjüket. A növény jellegzetes, szélben lobogó hajra emlékeztető része a repítőkészülék, amely a végén ülő magot segíti abban, hogy messzire szálljon. A mag végén van egy szabad szemmel nem látható, dugóhúzószerű kis készülék is, amelynek köszönhetően a mag a landolás után egyből befúródik a földbe, és nem fújja tovább a szél.
A hangyaleső lárvája áldozatra vár
A tanösvényen sétálva hamar felfigyel az ember a nyílt homokfelszíneken látható, szabályos kis tölcsérekre. Ezeket a hangyaleső nevű rovar lárvái készítik. Ha közelebb hajolunk, és megfigyelünk egy-egy tölcsért, látható, ahogy az alja időnként megmozdul. Ott lakik a lárva, amely lesben állva várja, hogy arra tévedjen egy hangya vagy más rovar, amelynek a tölcsér meredek oldalán már esélye sincs a kijutásra.
A tanösvényen a rovarok közül leginkább a sáskákkal találkozhatunk, a ragadozó életmódot folytató homokfutrinkákat sajnos csak a tanösvény egyik tábláján látjuk, élőben nem. A gyíkok azonban – ha csak röpke pillanatokra is – megmutatják magukat, aztán beszaladnak a nyárfák közé, ahol hangos zörgéssel nyeli el őket az őszről maradt, száraz avar.
A fürge és a színpompás zöld gyík mellett homoki gyíkkal is találkozhatunk, amely csak szigetszerűen, az alföldi homokpusztagyepeken fordul elő hazánkban.
A homoki gyík remekül bírja a magas hőmérsékletet, nappal aktív, még a meleg nyári napokon is szinte egész nap kint van, csak a legdurvább hőségben bújik el hűsölni, főleg rágcsálók járataiba.
Az itt élő madárfajokról szintén hosszan lehetne mesélni. Mintha a hazai madárvilág legszínpompásabb fajai összebeszéltek volna, hisz szinte mind itt vannak. A buckavidéken láthatunk búbos bankát, szalakótát, gyurgyalagot, nekünk pedig épp egy sárgarigó kiáltja világgá, hogy megérkezett. Az egyik legkülönlegesebb itteni madárfaj azonban nem a színeivel tűnik ki, már csak azért sem, mert ő a rejtőzés nagymestere.
A lappantyú tollazata kísértetiesen hasonlít a fák törzséhez, ráadásul ez a fura madár nem keresztben, a „szokásos” módon ül az ágon, hanem azzal párhuzamosan, így még inkább úgy tűnik, hogy a fa része ő is.
Hogy éjszakai életmódú állattal van dolgunk, az a meglepően nagy méretű szemeiből is látszik. Ha tehát lappantyút lát valaki, különleges szerencsében van része, a madár hangját azonban nagyobb eséllyel hallhatjuk. Nászidőszakban, a nyár első felében a hímek jellegzetes, monoton, tücsökciripelésre emlékeztető, pirregő hangot hallatnak, ezzel jelzik, hogy az a terület már foglalt.
Mit hoz a jövő?
A Fülöpházi-buckavidék is magán viseli az emberi tevékenység megannyi nyomát. Az egyik legszembetűnőbb jele ennek a buckavidéket kettészelő 52-es főút, amelyet a II. világháborúban elsősorban hadicélból építettek. A Duna–Tisza közét kelet–nyugati irányban átszelő főút rendkívül nagy forgalmat bonyolít le. Erről mi is meggyőződhetünk, főleg az út mellett magasodó egyik bucka tetejéről, a tanösvény legmagasabb pontjáról. A forgalom bennünket „csak” bosszant, az itteni állatok számára azonban sajnos komoly veszélyforrást jelent. Az itt áthaladó járművek tömegesen pusztítják a repülő rovarokat, de sok gerinces állatfaj is áldozatul esik a forgalomnak.
A buckavidék 1975-ig katonai gyakorlótér volt.
A harci járművek felszakították a gyepeket, a nyílt homokfelszíneken pedig könnyedén megtelepedhettek az invazív növények, mint például a selyemkóró, amelyek az őshonos fajok kárára terjednek. Ha kisebb mértékben is, de a harckocsikhoz hasonlóan mi is károsíthatjuk a gyepet. Ezért fontos, hogy a túra során ne bóklásszunk el az ösvényről, mert ha sokan hagyják szerteszét a lábnyomaikat, annak már érzékelhető hatása lesz.
Hogy milyen jövő vár a klímaváltozás hatásaira különösen érzékeny buckavidékre és annak lakóira? Azt nem tudjuk, csak remélhetjük a legjobbakat. Azt viszont biztosan állíthatjuk, hogy a Fülöpházi-buckavidéken tett látogatás során nemcsak szépségeket lát az ember, de sokat tanulhat a természetről is, amelyről újfent kiderül, hogy nincs nála nagyszerűbb alkotóművész. TÓTH JUDIT
FÜLÖPHÁZI-BUCKAVIDÉK
Fülöpháza közelében két szabadon bejárható tanösvény várja a látogatókat.
A 10 állomásból álló Báránypirosító tanösvény az 52-es főút mellett található Naprózsa Háztól indul, és ugyanide érkezik vissza. A tanösvény teljes hossza 3,2 kilométer, de van egy 1,7 kilométeres rövid kör is.
A 14 állomást tartalmazó Garmada tanösvény szintén a Naprózsa Háztól indul, és az 52-es főút túloldalán, a védett természeti terület északi részén vezet. A tanösvény hossza 8,5 kilométer, és két ága van: az egyik a Somodi-tanyáig vezet, a másik Fülöpháza központjába. Ez a tanösvény nemcsak a természeti értékeket mutatja be, de az elmúlt pár száz évre visszatekintve az ember és a táj változó kapcsolatáról is mesél.
Aki többnapos kirándulást tervez, az a Naprózsa Házban szállást is talál.
További információért látogassatok el a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság honlapjára!