2023. július 11. - Lőfegyver helyett a kevésbé büntetett számszeríj most a divat
Becslések szerint idehaza legkevesebb tizenöt-húszezer ember űzheti a vadat orvul. Ki puskával, ki hurokkal, más íjjal dolgozik. A bűnözők teljes mennyiségéhez képest alig történnek lebukások.
Amikor legutóbb megpróbáltunk egy orvvadászt elfogni, kis híján rajta vesztünk mi is, így azóta nem foglalkozunk velük – hangoztatta lapunknak egy nevének elhallgatását kérő dunántúli rendőr. Mint forrásunk kifejtette, a bűnöző, érezvén hogy szorul a nyakán a hurok, gondolkodás nélkül többször rájuk lőtt.
Mint arról a Magyar Hírlap rendőrségi forrásból származó tényfeltáró cikkében nemrégiben beszámolt, idehaza is több tíz, de sokkal inkább százezer, illegálisan tartott fegyver lapulhat a polgárok otthonaiban. Az érintettek igen-igen jelentős része nem akar ezekkel az eszközökkel semmiféle bűncselekményt elkövetni, csak - a hamis - biztonságérzet és/vagy felmenőik iránti tiszteletből őrizgetik. Ugyanakkor fontos leszögezni, legyen bármi is az ok, a törvény egyformán bünteti a bankrablási terveket szövőgető fegyverest vagy a nagyapó II. világháborús Manlicherét szeretettel őrizgető unokát.
E körből természetesen kivételt képeznek a fentebb említett orvvadászok, akik rendőrségi informátorunk szerint általában két-három hetente, esetleg havi rendszerességgel, alkalomszerűen járják az erdőket zsákmány után kutatva. Forrásunk fölhívta a figyelmet, ahogy a piacon sincs két egyforma karalábé, úgy e körben sem szabad általánosítani. A bűnözők döntő többsége magáncélra lő vadat, s akad egy lényegesen szűkebb kör, aki ipari méretekben, megrendelésre teszi ugyan ezt. Itt a vevők általában vendéglők.
Ha a statisztikákat tekintjük kiderül, hogy évente átlagosan egy-két tucat rapsic bukik le. Az érintettek vesztét döntően egy-egy haragos szomszéd, sértett rokon – utóbbiak jellemzően elhagyott feleséget, szeretőt takarnak - okozza. De informátorunk szerint előfordult már az is, hogy valaki egyszerűen nem akarta a korábban ellátott kapcsolatát továbbra is vadhússal kiszolgálni, mire a vendéglős bosszúból fél-egy év után szimplán feljelentette az illetőt.
A rapsickodás okai szerteágazók. A kicsiben utazók az izgalmak és az otthoni, egyhangúnak titulált konyhai menü olykori feldobása végett ragadnak fegyvert – míg a fentebb említett szűk ipari kör szó szerint megélhetésként tekint az egészre. Az, hogy ki miért nem jut el a vadászvizsgáig, ugyancsak érdekes kérdés. A tapasztalat azt mutatja, hogy a fő ok a hivatalos engedély beszerzésének drágasága, de találkoztunk már olyannal is, ahol az egyén nem akart orvoshoz menni, és/vagy drága pénzért valahol tagságot vásárolni – fogalmazott forrásunk.
Kifejtette, mindennapos, hogy valakiről a környezete pontosan tudja, rosszban jár, s bár esetleg valaki be is jelenti, mégis rendkívül nehéz lebuktatni. Ennek nem csak az az oka, hogy az érintettnek odahaza még mutatóba sincs fegyvere-lőszere, mert azt messze kint az erdőben, egy biztonságos helyen tárolja. Ahhoz, hogy valakit tetten érjenek, folyamatos megfigyelésre lenne szükség, ami nem kis emberi-anyagi áldozatot követelne a rendőrségtől. Arról nem is szólva, hogy roppant alapos helyismeret sem ártana az orvvadász által járt területről azért, hogy az elfogható legyen, ez pedig egy fővárosból riasztott rendőri egység esetében nem szokott megállni – mondta. Az pedig csak hab a torán, hogy magát valamire tartó rapsic még véletlenül sem tesz a zsebébe árulkodó mobiltelefont, ha kedve szottyan a húsra. És a kesztyű és a nyomkövetést megnehezítő anyagok is az alapfelszereltségének a részei – fogalmazott.
Kézenfekvő a felvetés, hogy a hivatásos vadászok miért nem vesznek részt jobban ebben a munkában – tette föl a kérdést informátorunk. Aki egyben a választ is megadta, amely szerint az együttműködésre való törekvés valahogy nem túl sikeres idehaza – de valójában máshol sem nagyon Európában. Minden országban, így nálunk is akadnak látványos rendőri-kamarai szerződéskötések, zajos hangulatú közös ebédek-vacsorák, de amikor konkrétan arra kerül a sor, hogy egy „meleg” információ alapján egy éles lőfegyverrel (esetleg számszeríjjal) felszerelkezett bűnözőt kell fülön csípni „valahol” az erdőben, rögvest lelohad a lelkesedés. Az egyik embernek felrémlik a családja, a másiknak az idős szülei, a harmadik meg szimplán nem ér rá éppen akkortájt.
Ami persze érzelmileg tisztán érthető, hiszen ki a fene akar tűzpárbajba keveredni, horribile dictu meghalni, nyomorékká válni, de borítékolhatóan bíróságra járkálni évekig csak azért, hogy tíz szarvassal meg ötven disznóval több jusson – másnak – mondta a rendőrtiszt.
Így java részt marad a sértett asszony, szerető, gonosz gyerek, irígy szomszéd, sértődött vendéglős, vagy a „fatál error”, amikor például egy közúti ellenőrzés során dől meg a bűnöző.
A vadorzók okozta károk értékét érthető okokból csöppet nehéz megbecsülni. Van, aki akár kettő-, három-, míg mások összességében egymilliárd forint körülire taksálják a teljes veszteséget. A képhez hozzátartozik, hogy nem csak a hús és a trófea „árát” kell(ene) a képletbe belekalkulálni, hanem a megsebzetten tovafutó, de általában elpusztuló állatok „értékét” és kínjait is. Az ugyanis nem igazán jellemző e kör tagjaira, hogy a véres csapán utánkövetnék a sérült vadat, lévén erre nincs idejük és akaratuk sem – húzta alá informátorunk.
A vadorzást persze nem csak puskával lehet elkövetni, hiszen a nyúl, őz, de még a muflon is elkapható például hurokkal, újabban pedig egyre gyakrabban számszeríjjal. Erre pedig végképp nincs kapacitása senkinek, hacsak szó szerint nem a hivatásos vadász/rendőr szeme előtt telepíti valaki, s úgy bukik le – hangoztatta forrásunk. Kiderült, hogy a hurkolás azért kedveltebb bizonyos szegényebb magyarországi régiókban, mert szó szerint fillérekből megoldható, illetve azért, mert egy elfogás esetén nem illegális fegyvertartásért vonják felelősségre az embert. Ezzel szemben az íj nem olcsó mulatság, de ekkor legalább nem egy éles puskáról beszélünk – húzta alá.
Saját tapasztalataként elmondta, a munkája során látókörébe került rapsicok egytől-egyig sajátos, úgynevezett erdei „idegállapotról” számoltak be neki. A terepen az érzékszerveik – ha szabad ezt a kifejezést használni – olyanok lettek, mint egy nagyragadozóé, amelynek nem csak a vadat kell becserkésznie, de az embert is muszáj elkerülnie – hangoztatta. Azaz egyszerre égett bennük az ősi vadászláz és járta át őket a lebukástól való elemi rettegés.
E kettő pedig olyan gyúelegy, ami simán kihozza az emberből az állatot, ha veszélyben érzi magát. S forrásunk itt kanyarodott vissza a beszélgetés elején átlőtt autóhoz – ahol szerinte egy ilyen „idegállapotban” lévő ember sütötte rájuk a fegyvert.
Ez persze véletlenül sem mentség, de a magyarázatot megadja – tette hozzá forrásunk.