2025. január 8. - A Pilisi Parkerdő Zrt. országosan új kezdeményezése keretében erdészek vezetésével járhatunk be egy-egy erdőrészt és ismerhetjük meg az ott zajló munkát.
Az „Erdész szemmel” című túrasorozat hatodik rendezvényén Tóth Kristóf, a Szentendrei Erdészet vezetője segített nekünk megérteni, hogyan is néz ki az örökerdő-gazdálkodás a gyakorlatban.
Önmagában is hiánypótló a Pilis Parkerdő kezdeményezése, hiszen természetjáróként mindenképpen fontos dolog érteni azt, hogyan működik az erdő és hogyan dolgozik benne az erdész. De az alábbi konkrét túra kapcsán én annak örülök a legjobban, hogy az örökerdő-gazdálkodás egy tölgyesben kerül bemutatásra, hiszen alapvetően bükkösökben zajló örökerdő-gazdálkodásról lehet többet olvasni, legalábbis magyarországi viszonylatban mindenképpen.
A találkozó a Lajos-forrásnál van, a szervezés profi: e-mailben kapom meg a túrához szükséges összes információt. A bemutatkozás során pedig gyorsan kiderül, hogy szakmai érdeklődésemmel korántsem vagyok egyedül kis csapatunkban.
Az örökség
Vezetőnk, a 2015 óta a Pilisi Parkerdő Zrt-nél dolgozó, s 2020 óta erdészetvezetőként tevékenykedő Kristóf gyorsan bele is csap a dolgok közepébe, felvillantva a fenntartható erdőgazdálkodás irányába való elmozdulás – számomra eddig ismeretlen – kihívását itt, a főváros szomszédságában: „Budapest tágabb környezetében az erdők szerepe hosszú időn át mindössze annyi volt, hogy kielégítse a lakosság tűzifa igényét, hiszen a Kárpátok hegyei lényegében korlátlanul nyújtották a kiváló faanyagot az ipar számára.
Ez itt helyben azt jelentette, hogy a 20-25 cm-es törzsátmérőjű tölgyeket kivágták, majd az egész erdő sarjról újult meg. Aztán 30-50 év után ismét letermelték az erdőt, mert tűzifának a sarjról nőtt, göcsös, elágazásokkal teli, rosszabb minőségű faanyag is megfelelő volt”.
Trianon után viszont teljesen új helyzet állt elő a hazai erdészetben, hiszen immáron értékes faanyagot is termelni kellett, s erre bizony a gyakran 100-150 éves tuskósarjról megújult erdők nem voltak megfelelők. Az említett rossz alakiság mellett ezek a fák egyszerűen nem képesek azt a növekedést produkálni, mint egy magról felnővő faegyed. De hogyan lehet egy zömében sarjról nevelkedett tölgyest, mageredetű, fiatalos erdővé változtatni?
A kérdés megválaszolására még hosszú évtizedekig várni kellett, hiszen a főváros környezetében óriási szerepe lett a vadászatnak és az erősen túlszaporodott vadállomány a legtöbb helyen nem engedte, hogy feljöjjön az újulat. A Szentendrei Erdészet területén az 1996-os rekord magtermés hozott áttörést, amelyet még a megnövekedett vadmennyiség sem tudott „eltüntetni”. A történelmi lehetőséget ki is használta az erdészet, s mai szemmel nézve nagy, de az akkor hatályos erdőtörvény által megengedett méretű területet vágtak le annak érdekében, hogy minél nagyobb arányban jöhessen létre mageredetű erdő.
Erdészeti gyorstalpaló mindenkinek
Következő megállónk egy olyan terület, ahol az erdészet egy ún. felújítóvágás véghasználata során termelte le a fát pár éve. Amit látunk, az egy kb. 1-2 méter magas fákból álló, átjárhatatlan rengeteg. „Természetjáróként ez a „dzsungel” nyilván nem a legszebb, de az erdész ebben már a jövőt figyeli”. A hatályos erdőtörvény szerint az erdőgazdálkodónak 10 éve van arra, hogy a véghasználat után záródott, 1 méter magas faállományt hozzon létre.
Pontosan meg van határozva a csemeték hektáronkénti minimális száma (5.000), de az elegyfafajok aránya is.
Alapesetben ugyanazon erdőalkotó fajt kell visszatelepíteni, de a gazdálkodó javaslatot is tehet a célállományra, például a klimatikus viszonyok változásának figyelembevételével nem feltétlenül célszerű vagy lehetséges ugyanazon erdőalkotó fajt visszatelepíteni.
Az erdész a termőhelyi viszonyok (leegyszerűsítve a klíma, a talaj és a domborzati tényezők együttese), a kor és a fafajok alapján készülő, 10 éves erdőterv alapján dolgozik. A manapság már a szakemberek számára applikációban is elérhető terv többek között meghatározza az erdőművelés rendszerét, az adott erdő elsődleges és másodlagos rendeltetését, leírja a termőhelyi és vízrajzi adottságokat, s megbecsüli a faanyag évenként várható növekedését is.
A felújítóvágás végvágását követő első időszakban még nincs jelen az örökerdő-gazdálkodás, illetve az újulat ápolásán kívül (pl. a fafajok növekedését akadályozó szeder, vagy konkurens növényzet visszaszorítása) közvetlenül semmiféle beavatkozás nem történik. Fontos közvetett tényező azonban például az erdészetek által végzett vadgazdálkodás, hiszen az erdő vadtűrő képességének megfelelő vadlétszám kialakítása lényeges szempont az újulat növekedésénél.
Kristóf kiemeli, hogy a Pilisi Parkerdő Zrt. területén 70%-ban sikerül kerítés nélkül megújítani az erdőket, ami Magyarországon egyébként hatalmas szó.
Ez amúgy nem független a főváros körüli erdők kiemelkedő rekreációs funkciójától, hiszen kilométereken át senki nem szeret vadkerítések mentén túrázni (de az is igaz, hogy a vadállomány is hatalmas zavarásnak van kitéve Budapest környékén).
„A sarjerdők megszüntetése kapcsán számunkra óriási kihívás a gyenge termőhelyi adottság: az itt lévő erdőtalajok jelentős részén a termőréteg sekély, sok a kőtörmelékes terület, továbbá az agyagos vízzáró réteg miatt rossz a talaj vízmegtartó képessége is. Ezért ezeket a zárt, egyöntetűen sarjeredetű állományokat nagyon óvatosan, csak jó magtermést követően és viszonylag kis területen, 2-3 hektáron bontjuk meg. Egyszerűen azért, mert ha valami rosszul sül el, ekkora méret még javítható, de ha nagyobb területen derülne ki, hogy az erdő nem újul meg, az komoly probléma volna. Az aszály réme folyamatosan itt lebeg felettünk, de öntöznünk még szerencsére nem kellett…” – részletezi Kristóf az erdő megújításának kihívásait a változó környezeti körülmények közepette.
Kitérő egy világhírű erdőbe
A turistatérképek által is jelzett ERTI-kopjafánál az erdő talaján lévő nagy, színes fóliák tűnnek fel, mintha csak hátrahagyott ejtőernyők volnának: a megbízott vállalkozó gyűjti így a makkot. Szó se róla, van mit: a 2024-es év a Visegrádi-hegység ezen részén ismét kiemelkedő makktermést hoz, amiról mi magunk is meggyőződhetünk, hiszen az ösvény egyes szakaszain lényegében összefüggő „makkszőnyegen” lépkedünk.
A kopjafát az Erdészeti Tudományos Intézet (ERTI) állíttatta, s az az 1960-as évek óta e területen dolgozó és már elhunyt munkatársak előtt tiszteleg. Immáron mintegy 60 éve folyamatosan zajlik itt ugyanis egy hosszúlejáratú tartamkísérlet, amely ilyen időtávon bizony európai szinten is számottevő tudományos vizsgálat, s elsődleges célja, hogy megfelelő bázist nyújtson az erdőművelési és fatermési kutatásoknak.
„Négy darab negyedhektáros parcellát vizsgálnak a szakemberek: az egyik a kontroll terület, ahol semmit sem csinálnak, a másik három parcellában viszont eltérő mértékben gyérítik az erdőt, s a megmaradt faállomány faanyag-növekedését vizsgálják a gyérítés erélyének tükrében” – foglalja össze a kísérletet Kristóf.
A kísérletnek az örökerdő-gazdálkodás szempontjából is fontos eredménye leegyszerűsítve az, hogy ahol a legnagyobb mértékben történt gyérítés, ott növelték faanyagukat legnagyobb mértékben a meghagyott fák. És akkor ezen a ponton meg is érkeztünk a túra legfontosabb kérdéséhez: az örökerdő-gazdálkodáshoz.
Sarjerdőből örökerdő
Láttuk korábban, milyen az erdő a véghasználatot követően. Most egy olyan erdőrészben állunk meg, ahol az állomány már záródott, s a kb. 10 méter magas fákból álló sűrű erdő lassan megérik az örökerdő-gazdálkodásra való átállásra.
„Függetlenül a tervezett örökerdő-gazdálkodástól, az első években sűrűn kell tartani minden állományt, hogy a faegyedek felfele növekedjenek, hogy – szakszóval élve – megvalósuljon a törzsek természetes feltisztulása, azaz az alsó törzsszakasz ágainak a belső árnyalás miatti elhalása és lehullása.
Kristóf csillogó szemmel azzal folytatja, hogy ekkor jön az igazi erdőnevelési feladat, a jelölés, ami egyben az ún. javafákra alapozott örökerdő-gazdálkodás megkezdését is jelenti. Az örökerdőben minden fának külön szerepe van: valamelyik gazdasági értéket termelő javafa lesz, mások ökológiai értéket termelő ún. habitatfák, és ezeken túl vannak – többek között - az elnyomó, talajárnyaló és törzsárnyaló fák.
A lényeg az, hogy az erdész külön jellel látja el a megőrzendő java- és habitatfákat, valamint az őket elnyomó, eltávolításra szánt fákat. Ez utóbbiak egyébként az első ritkítás alkalmával álló vagy fekvő holtfaként az erdőben maradnak, mert elszállításuk egyrészt nem hatékony, másrészt így még évekig árnyékolnak és természetvédelmi szempontból is kedvező a jelenlétük.
Az örökerdő-gazdálkodás szempontjából a végső cél az, hogy egy hektáronként kb. 40, maximum 60 db, kiváló tulajdonságokkal rendelkező javafából álló hálózat jöjjön létre, a köztes állomány szerepe pedig alapvetően a biológiai sokféleséghez kapcsolódik. A javafák lesznek tehát azok a fák, amelyeket később, azok maximumán kivágnak és gazdasági hasznot hoznak: az alsó törzsszakaszuk ágtiszta, törzsük vastag, koronájuk terebélyes. Ez azonban csak fokozatosan, hét éves ciklusokban történő folyamatos gyérítés, pontosabban szálalás (ún. készletgondozó fahasználat) eredményeképpen jön létre.
Mielőtt a fiatal erdő elérné az örökerdő erdőművelési rendszer bevezetéséhez szükséges fejlettséget (átlagosan 12 cm-es törzsátmérőt), szaknyelven tisztítást végez az erdész, amelynek lényege a fafajösszetétel befolyásolása, továbbá az állomány kellő stabilitásához szükséges „inhomogén törzsszámcsökkentés”.
Ez azt jelenti, hogy hektáronként kb. 80-100 db fának (nagyjából 10-12 méteres hálózatban) adnak nagyobb teret a növekedésre, hogy az átmérőjük intenzívebben fejlődhessen a szomszédos 3-4 fa kivágásával. Az így stabilizált fiatal erdő jobban bírja majd az erős szélviharok nyomását, a koronára rakodó hó, zúzmara, esetleg jég terheit, nehezebben dől ki vagy törik. Ezekből a vastagabb faegyedekből választja majd elsősorban ki az erdész a 40-60 db javafát, akkor, amikor ennek eljön az ideje.
Amikor erdész és természetjáró egyszerre boldog
Visszakanyarodunk Lajosforrás felé és a turistaúttól pár méterre állunk meg egy ún. léknél. Nagyot ugrunk előre az időben, mert körülöttünk a nagybetűs erdő látható: közvetlenül felettünk egy óriási tölgy, szemben hatalmas, kb. 25-30 méteres bükkök, szemmel láthatóan elegyes az erdő, van második lombkoronaszint, s vannak fekvő és álló holtfák, továbbá vastagabb és vékonyabb egyedek váltják egymást az erdőben.
Ezekben a kisebb, 100-200 négyzetméteres lékekben pedig a fakitermelés zajlik a folyamatos erdőborítás mellett. A kiszedett fa helyén itt történik a természetes magtermés hasznosítása. A lékben látszanak is a csemeték, amelyeket kerítés véd a vadkártól. Amikor a lék záródik majd, a kerítést le lehet szedni, az erdész pedig a természetes szelekciót is figyelembe véve szabályozza a lékben a fény felé törekvő faegyedeket.
A folyamatos erdőborítást biztosító örökerdő-gazdálkodásnak ezt az erdőképét szeretnénk minél nagyobb arányban az utókorra hagyni, csak hát kialakítása nem könnyű feladat, különösen azzal az örökséggel, amit mi kaptunk itt a rengeteg sarjerdővel, amelyből nagy területen nem lehet azonnal örökerdőt csinálni.
Az átállás annak ellenére nem könnyű, hogy azt egyrészt a globális éghajlatváltozás is sürgeti, hiszen a gazdag fajösszetételű örökerdő ellenállóbb a klímaváltozás káros hatásaival szemben, másrészt a mindenhol egyre jelentősebbé váló rekreációs igény is, ami az évente mintegy 30 millió látogatót vonzó Pilisi Parkerdő Zrt-nél hatványozottan igaz.
Sőt, az örökerdő-gazdálkodás nem feltétlenül drágább, azaz gazdasági értelemben nem „rosszabb”, mint a vágásos üzemmód. A két üzemmód gazdasági összehasonlítása rendkívül komplex feladat, gondoljunk csak az eltérő termőhelyi adottságokra. Kristóf inkább a „nagy képet” illusztrálja: „Egy sarjeredetű erdőnek kb. 3-5%-a az iparilag hasznosítható, jó minőségű fa. A Szentendrei Erdészetnél mi jelenleg alapvetően tűzifának valót tudunk vágni. Összehasonlításképpen: míg a tűzifa ára ma köbméterenként 28.000 forint, a legmagasabb minőségű tölgyé akár 300.000-500.000 ezer forint”.
Laikusként talán azt is érdemes megjegyezni, hogy bár mindkét üzemmódban több alkalommal van fakivágás a gyérítések során, az örökerdőben a javafákat azok maximumán vágják ki, míg a vágásos üzemmódban a véghasználat akkor történik meg, amikor az egész állomány összességében van a legnagyobb értékén. Továbbá míg az örökerdő-gazdálkodáshoz mindenképpen gondoskodó szemlélet és szakértelem szükséges, amely nyilvánvalóan többletköltséget jelent, addig a vágásos üzemmód esetében az erdőfelújítás költsége óriási tétel. S akkor természetesen nem beszéltünk még az erdő – akár forintosítható - ökológiai értékéről.
Az örökerdő-gazdálkodásra való átállás gyakorlata napjainkban is alakul, az esetlegesen régebb óta zajló nyugat-európai eredményeket adaptálni kell a hazai viszonyokra.
A legnagyobb különbség talán az, hogy tőlünk nyugatabbra, például Németországban jellemzően bükkösökben, vagy fenyőelegyes bükkösökben zajlik ez a gazdálkodási mód (hazánkban is elsősorban erre találunk példákat). Márpedig a bükk csemetéje kifejezetten jól bírja, sőt, igényli az árnyékot, ellentétben a tölggyel. A bükkerdőben tehát az újulat folyamatosan jelen van, s ha egy csemete fényt kap, például egy lékben, azonnal növekedésnek indul.
A tölgy esetében inkább 100-200 négyzetméteres, jó tájolású lékeket kell nyitni, amelyeket később, a fényigény biztosítása miatt, helyzettől függően akár 400-600 négyzetméterre kell kitágítani. De bevett példa nincs, mert tőlünk nyugatabbra a tölgyesekben is jelentősen több a csapadék, s egyben elegyesebbek az erdők. Az biztos, hogy e tanulási folyamatnak országos szinten is fontos helyszíne a bejárt erdő, de része az ismeretterjesztés is, például ehhez hasonló, élvezetes ismeretterjesztő túrák keretében. Szigeti Ferenc Albert