ForestPress fotó
2026. július 2. - Az elmúlt hónapokban sorra jelentették be az erdészetek és önkormányzatok, hogy különböző okok miatt lezárják vagy éppen elbontják a fából készült kilátóikat. A felhasznált anyagok mellett még egy közös tulajdonságuk a forgalomból kivont kilátóknak, hogy tíz-tizenöt évig bírták. Beke András építésszel, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem oktatójával annak jártunk utána, hogy mi állhat a jelenség hátterében.
Miért jön most ennyi hír, hogy tíz-tizenöt éves, fából készült kilátók sorra mennek tönkre? Bele van kódolva ebbe a technikai megoldásba, hogy ennyi az élettartam?
Ha nagyon röviden kéne válaszolni, akkor a mi klímánkon nagyjából ennyit bír ki egy természetben hagyott faanyag, de rengeteg minden befolyásolhatja az élettartamát. Az egyik legfontosabb tényező az, hogy egy évben hányszor fordul elő a nulla fokot átlépő események száma, tehát amikor megfagy a víz. A mediterrán területeken ez viszonylag kevés lehet, helytől függően tíz és húsz között egy téli szezonban, és akármilyen furcsán hangzik elsőre, de a skandináv országokban ez a szám még kevesebb is lehet, mert ott egyszer átlépi a nullát, és jó eséllyel fagy van a tél végéig.
Akkor ebből nem nehéz kitalálni, hogy a mi mérsékelt égövi klímánk nem igazán kedvez a faanyagoknak?
Pontosan, egy őszi-téli szezonban akár száz köré is mehet az olyan napok száma, amikor éjszaka már fagy van, pláne a hegytetőkön, míg napközben a napsütés hatására minden olvadni kezd. Ez az ingadozás veszi igénybe a legjobban a faanyagot, amely tele van a vizet remekül vezető hajszálcsövekkel. Minél több az ilyen periódus, annál gyorsabb a faanyag belső szerkezetének roncsolódása, pláne ha nem megfelelő módon szárították ki, kezelték le, és vizet is tud kapni, de az biztos, hogy egy mediterrán vagy északi égövön ácsorgó kilátó sokkal tovább bírhatja alapesetben.
Az említett faanyag-előkészítés és magának az alapanyagnak a kiválasztása mennyire befolyásolhatja a tartósságot?
Erről is nagyon hosszan lehetne beszélni, de röviden összefoglalva: nagyon. Minél tartósabb eredményt szeretnénk elérni, annál drágább lesz a megoldás, amely akár a faanyag árával is vetekedhet. A kilátók abból a szempontból speciális építmények, hogy nem lehet minden eljárást alkalmazni az esetükben. Gondoljuk csak bele, egy tető alatt lapuló tetőszerkezetet le tudnak kezelni gombaölővel, amitől kapja azt a zöld színt, de például egy olyan építmény esetében, amire felmennek az emberek, és hozzá is érhetnek, nem lehet masszív, nagyon durva vegyszereket használni.
Itt jegyzem meg, hogy például a tetőszerkezetek gombaölő kezelésének hatása sem tart tovább öt-tíz évnél, mert ennyi idő alatt elpárolog a szer.
Az alapanyag kiválasztása ugyancsak kardinális dolog, és nem meglepő módon itt is egyre drágábbak a tartósabb megoldások. A gyakran használt borovi vagy lucfenyő viszonylag puha, míg a vörösfenyő jóval keményebb, ennek megfelelően az ára is.
Az már kiderült, hogy a klímánk nem kedvez a faanyagnak, de milyen egyéb körülmények rövidíthetik meg az élettartamát?
Egy természetben hagyott faanyagra rengeteg veszély leselkedhet, a lezárt kilátók esetében is sokszor kiderül, hogy gombafertőzés áll a háttérben, de rengeteg rovar, például a cincér lárvája is komoly károkat tud okozni. A gombára visszatérve a nedvesség lehet még a kulcskérdés. Ha rendszeresen vizet kap egy faanyag, az nagyon nem tesz neki jót.
És mi a helyzet a Velencét tartó oszlopokkal, amelyek már évszázadok óta állnak sós vízben, vagy az uszodák fából készült tetőszerkezetével, amely igencsak párás környezetben van?
Ezekben az állandóság a közös. A Velencét tartó faoszlopok valóban több évszázada teszik a dolgukat, és semmi bajuk, mert ugyanolyan körülmények között vannak, nincsenek nagy hőingásnak vagy mozgásnak kitéve, már rég el vannak kristályosodva. Hasonló a helyzet az uszodák, sportcsarnokok faszerkezetével is, állandó hőfoknak és páratartalomnak vannak kitéve.
Egy építész mennyire folyik, folyhat bele a kivitelezésbe? A munkája véget ér a tervek átadásánál, vagy nyomon követi a megfelelő faanyag kiválasztását, kezelését és az építési folyamatot?
Ez jó kérdés, és nagyon hosszan lehetne róla beszélni, de nyilván minden projekt más és más, az viszont biztos, hogy nem árt, ha belefolyik, sőt! Jó példának ott van a jelenleg szintén lezárt Csergezán Pál-kilátó Nagykovácsi mellett, ami Basa Péter egyik ikonikus alkotása. Péter sajnos azóta már elhunyt, de a munkásságáról készült könyvből tudni lehet, hogy rengeteget volt kint az építkezésen, és képes volt a fűrészt is kivenni az ácsok kezéből, ha úgy ítélte meg, de ebből a szempontból ő egy extrém példa, és maga a kilátó is, mert számtalan egyedi megoldást talált ki hozzá.
Az elmúlt időszakban lezárt kilátók közül talán a piliscsabai Nagy-Kopaszon álló „dzsengatorony” lezárása és elbontása váltotta ki a legnagyobb visszhangot. Nyilván nem véletlenül, mert egyedi formájával nagyon népszerű lett a természetjárók között, és csak tíz éve adták át.
Igen, ez egy friss hír, nem voltam azóta a helyszínen, amennyire tudom, gombafertőzés volt a diagnózis, emiatt korhadhattak el belülről az egymásra helyezett fahasábok.
Ebben az esetben nyilván el lehet gondolkodni, hogy mennyire volt jó ötlet így megtervezni, mert például a fűrészárutelepeken is úgy tárolják a faanyagot, hogy a berohadás ellen stafétákat tesznek közéjük a szellőzés miatt. Az viszont vitathatatlan, hogy egy nagyon szép konstrukció volt, az én szívemet is megdobogtatja ez a fajta letisztultság, nem mellesleg Koller József építész nagyon sok ikonikus kilátót tervezett, az ő nevéhez fűződik például a hármashatár-hegyi Guckler Károly-kilátó, vagy a Prédikálószéken álló.
A tervezéssel mennyit lehet dobni a tartósságon?
Sokat, hiszen nem mindegy, hogy az egész kilátó egy tartószerkezet, vagy van egy, fogalmazzunk úgy, „csontváz”, és erre épülnek rá az elemek, a burkolatok, lépcső, korlát. A kilátó élettartamát nyilván a csontváz határozza meg, ezért ha az elkorhad, akkor az egész építmény léte megkérdőjelezik, míg a burkolatokat és egyéb, ráépített elemeket lehet cserélni. Tehát sokszor el kell gondolkodni azon, hogy a forma és az esztétikum mennyire mehet a tartósság rovására. Ugyanakkor építészszemmel, nagyon szép megközelítés és kihívás az, ha egy épület minden eleme valamilyen funkciót is ellát. Jó példának hirtelen a Bölcső-hegyi kilátót tudnám felhozni – szintén Koller József munkája –, ami végig azonos keresztmetszetű fából épül fel, és egy körlépcsőt vesz körbe egy vázszerkezet.
Építészként nem rossz érzés, hogy ennyi munka és energia viszonylag – például egy lakóházhoz képest – rövid időre szól?
Nem feltétlenül. Ha belegondolunk, a kilátó létrehozásának alapvető célja az, hogy a táj szemlélésének helyet teremtsen az ember számára, hogy ott magával találkozhasson, és ez semmilyen más építményről nem mondható el. Véleményem szerint a kilátók egyrészt az ember természet feletti uralmát hirdetik a hegytetőkön, másrészt a természet emberfelettiségére való ráébredésnek teremtenek helyszínt és lehetőséget. E kettősség tudatában a kilátók elkorhadására, pusztulására is tekinthetünk kétféle módon.
Egyrészt – az ember uralmának pozíciójából – a természet erőivel szembeni harcban való elbukásként, a karbantartás elmaradásával emberi hibaként szemlélhetjük.
Ugyanakkor a természet ember felett álló törvényeinek – amilyen például az elmúlás – természetes megnyilvánulásaként is értelmezhetjük. Ez esetben a kilátó anyagai a természet rendjének engedelmeskednek, elenyészésükkel ellenállnak emberi szándékunknak. A figyelmes szem ahogy a tájban, úgy ez elmúlásban is a természet ellenállását fedezheti fel. A kilátó természetbe való visszasüllyedése által épp azt a feladatot tölti be tehát, amire fennállásával is vállalkozott.
Ezek tényleg nagyon szép gondolatok, de az eddigi beszélgetésünkből az az érzés támadhat az emberben, hogy még jó pár kilátó lezárásáról kapunk hírt a közeljövőben.
Igen, de ha megnézzük a hazai kilátók számát és azt, hogy mikor épültek, ez egyáltalán nem meglepő. A doktori munkám miatt felmértem a hazai kilátókészletet, és nagyjából 360 körül van a számuk. Sajnos elég sokról kevés információt tudtam felkutatni, de az derült ki, hogy ebből a 360-ból mintegy száz épült fel az 1990-es évekig, 1990 és 2010 között nagyságrendileg ötven, és 2010 után kábé kétszáz, és ezek nagy része fából készült. 2015 környékén volt a nagy építési boom, ami nyilván az EU-s pályázatoknak is köszönhető.
Nemzetközi összehasonlításban hogy állunk kilátók terén? Ez a 360 sok vagy kevés?
Ha nagyon röviden akarnék válaszolni, akkor szerintem mi megvagyunk ennyivel, mert már szinte az összes lehetséges helyre építettünk valamit a pályázati időszakban. Arányait nézve sokkal több kilátónk van, mint mondjuk az osztrákoknak, bár ehhez az is hozzátartozik, hogy nekik sok csúcsuk feljebb van, mint az erdővonal, tehát nincs szükség külön építményre. Ha a nagyjából hasonló földrajzi adottságokkal rendelkező Csehországot vesszük alapul, akkor is az látszik, hogy ott sincsenek ennyire tele az erdők kilátókkal, ráadásul ott inkább fémszerkezetesekkel találkozni.
A jövőre nézve mi lehet a megoldás, hogy tíz-tizenöt évnél tartósabbak legyenek a kilátók?
Erre nem tudok egyszerűen válaszolni, mert ez is szituációfüggő. Jó lehet az az irány, ha már a tervezésnél szem előtt van a könnyű szerelhetőség, mint például az autóknál, ahol be van tervezve a rendszeres olajcsere. A különböző méretű, értsd, csereszabatos, már jól bevált és időjárásálló típuskilátók is sok szempontból praktikusak és költséghatékonyak lehetnek, biztos mindenki látott már ilyeneket, sátortetős, egyszerű faszerkezetek, bár kétségtelen, hogy ha egy nap három ilyenbe mászunk fel, az már kicsit unalmas lehet.
Fenntarthatóság szempontjából nyilván az a legjobb, ha már egy meglévő dolgot hasznosítunk újra, akár kilátóvá
Erre jó példa a balatonboglári Gömbkilátó, amit eredetileg az 1950-es években építettek a brüsszeli világkiállításra, majd – némi kitérővel – az 1960-as évek végén került a mai helyére. De ugyanilyen jól sikerült metamorf kilátó még a tatabányai is, amit egy bányászakna felvonójából alakítottak át, és ugyancsak remekül megtalálta a helyét és tölti be jelenlegi funkcióját.
Ha már újrahasznosítás, mi a helyzet a geodéziai tornyokkal, ezek remek helyen vannak, de a legtöbb csak elhagyatottan pusztul a fák között.
A geodéziai tornyok különösen közel állnak hozzám, jelenleg is sokat foglalkozom velük, mert a Magyar Művészeti Akadémia pályázatán nyertem egy hároméves ösztöndíjat a témában, és azt is kutatom, hogy miként lehetne ezeket hasznosítani. Összesen 107 geodéziai tornyot húztak fel Magyarországon az 1970-es évek közepétől bő tíz év alatt. Mindegyiknek ugyanolyan a keresztmetszete, és érdekes módon elég keveset tudunk róluk, alig maradtak fenn róluk adatok, tervrajzok. Kilátóknak ugyanakkor tökéletesek lennének, hiszen mindegyik hegytetőn áll, és úgy lettek megépítve, hogy legalább másik kettő látszódjon. Egy párat egyébként már át is építettek, ezek közül talán a Pilis-tetőn álló Boldog Özséb-kilátót tudnám jó példának felhozni, és ha abba gondolunk bele, hogy hamarosan sok fából készült kollégája adja meg magát, ezekkel remekül lehetne pótolni a kiesőket.
Van most tervben átalakítás?
Ennek a hatástanulmányát készítem jelenleg elő, nekem például a Vác fölötti Naszályon álló torony az egyik favoritom, annál is inkább, mert ott halad el az Országos Kéktúra is. A geodéziai tornyok hasznosítása már csak azért is üdvös lenne, mert az egész országot lefedik, ráadásul unikális, más országokban tudtommal nincsenek ilyenek, ezért nem egy pusztulásra ítélt szoci örökségként kéne tekinteni rájuk, hanem potenciális lehetőségként. Nógrádi Attila
Beke András
Végzettség: okl. építészmérnök
Jelenlegi munkahely(ek), tisztségek: MOME, RJZS Architects, MÉSZ elnökségi tag, Kővágóörs AlkotóTábor elnökségi tag, MMA-ösztöndíjas építőművész kutató, BME Építőművész Doktori Iskola doktorandusz
Hobbi: kosárlabda, biciklizés, túrázás, főzés