2026. július 28. - A kotorékozás betiltásának terve minden korábbinál élesebb vitát robbantott ki Magyarországon a vadászok és az állatvédők között.
Míg utóbbiak szerint a módszer szükségtelen szenvedést okoz rókáknak és vadászkutyáknak egyaránt, a vadászok, vadgazdálkodók és vadbiológusok úgy vélik, a kérdés jóval túlmutat az állatvédelem határain. Heltai Miklós, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem intézetigazgatója és professzora szerint a vörös róka állományának szabályozása természetvédelmi, vadgazdálkodási és közegészségügyi érdek is, ezért egy esetleges tiltás következményeit csak valamennyi érintett szakma bevonásával lenne szabad mérlegelni. A professzor az Indexnek arról is beszélt, miért tartja félrevezetőnek a túlszaporodott róka kifejezést, miért nem helyettesíthető egyszerűen a kotorékozás más módszerekkel, és miért gondolja úgy, hogy ebben a kérdésben aligha születhet olyan döntés, amellyel mindenki elégedett lesz.
Az utóbbi hetekben minden korábbinál nagyobb vita bontakozott ki a kotorékozás körül, miután Gajdos László élő környezetért felelős miniszter bejelentette, hogy kezdeményezi a vadászati módszer betiltását. A bejelentés azonban azonnal éles reakciókat váltott ki, és míg az állatvédő szervezetek üdvözölték a kezdeményezést, addig a vadászati szakma és a vadbiológusok szerint egy olyan kérdésben született politikai bejelentés, amelyet széles körű szakmai egyeztetésnek kellett volna megelőznie.
A kotorékozás ellenzői régóta azt hangsúlyozzák, hogy a módszer jelentős szenvedést okoz mind a rókáknak, mind a vadászkutyáknak. A föld alatti járatokban sok esetben kölykeiket védő rókák veszik fel a harcot a speciálisan kiképzett kutyákkal, amelyek ugyancsak súlyos, akár halálos sérüléseket szenvedhetnek egy-egy összecsapás során. A vadászati oldal azonban úgy látja, hogy a kérdés messze túlmutat az állatvédelmi szempontokon. A vadbiológusok szerint a vörös róka állományának szabályozása nélkülözhetetlen a természetvédelem, a vadgazdálkodás, sőt a közegészségügy szempontjából is, ezért szerintük nem lehet kizárólag az egyes állatok szenvedése alapján dönteni egy ilyen összetett ügyben.
Nem sokkal Gajdos László bejelentése előtt az Indexnek a Rókales Alapítvány vezetője, Kurunczi Norbert beszélt arról, miért tartják szükségesnek a kotorékvadászat betiltását. Az állatvédő szerint a módszer súlyos szenvedést okoz a föld alatti üregekben élő rókáknak és a munkára használt kutyáknak is, miközben úgy véli, hogy etikai és jogi szempontból is újra kell gondolni a jelenlegi gyakorlatot. A Rókales Alapítvány évek óta kampányol a kotorékozás megszüntetéséért, arra hivatkozva, hogy a rókák gyakran kölykeik védelmében kényszerülnek élet-halál harcra, miközben a kutyák is komoly sérüléseket szenvedhetnek. Az állatvédők szerint a hagyományokra való hivatkozás nem indokolhatja egy olyan vadászati mód fenntartását, amely szerintük szükségtelen szenvedéssel jár.
Bármennyire is érthető az állatvédők által felvázolt probléma, a vita vélhetően korántsem fekete vagy fehér. Azért, hogy a témában minden oldalt meghallgassunk, ezúttal Heltai Miklóst, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem intézetigazgatóját és egyetemi tanárát kérdeztük arról, milyen ökológiai, természetvédelmi és vadgazdálkodási következményei lehetnek a kotorékozás betiltásának.
Az ember teremtette meg a róka számára az ideális környezetet
Heltai Miklós szerint a legnagyobb probléma az, hogy a vita alapvetően rossz irányból közelíti meg a problémát, mert nem magáról a vadászati módszerről kellene beszélni, hanem arról az ökológiai helyzetről, amelyben a vörös róka ma Magyarországon van. Mint fogalmazott, „az állatvédelem természetéből fakadóan mindig az egyes állatok sorsát vizsgálja. Ennek gyökerei szerinte a háztáji gazdálkodás világába vezethetők vissza, amikor minden családnak akadt egy-egy olyan kedvenc állata, amelyhez különleges érzelmi kapcsolat fűzte őket, így nem lett belőlük vacsora”.
Saját nagymamája példáját is felidézte, miszerint bár gyerekkorában a mamája által tartott legtöbb galambból végül leves készült, akadt néhány olyan is, amelyet semmilyen körülmények között nem engedett levágni, mert különleges értéket képviseltek számára. Ebből vezette le azt a gondolatot is, hogy
a modern állatvédelem ma is elsősorban az egyes egyedek védelmére koncentrál.
A természetvédelem és az ökológia ezzel szemben teljesen más logika alapján működik. Ott nem egyedekről, hanem populációkról beszélnek, és azok állapotát, egészségét, valamint más fajokra gyakorolt hatását vizsgálják. A tanszékvezető szerint a döntéseket így nem érzelmek, hanem hosszú idő alatt összegyűjtött tudományos adatok alapján hozzák meg.
Heltai Miklós kiemelte, hogy mindez amiatt is fontos, mivel a mai magyarországi táj már nem természetes, hanem az ember által kialakított élőhely. A mezőgazdaság, az erdőgazdálkodás és más emberi tevékenységek olyan környezetet hoztak létre, amely egyes fajok számára rendkívül kedvezővé vált, másokat viszont háttérbe szorított. Mint mondta, az ilyen ember uralta élőhelyeken háromféle állatfaj létezik: vannak a nyertesek, amelyek kifejezetten jól alkalmazkodtak, vannak a vesztesek, amelyek szinte eltűnnek, és vannak azok, amelyek ugyan még fennmaradnak, de állományuk folyamatosan csökken.
A vörös róka egyértelműen az első csoportba tartozik. A rendelkezésre álló adatok alapján az elmúlt öt-hat évtizedben Magyarországon nagyjából megháromszorozódott az állománya, ma pedig gyakorlatilag minden élőhelyen megtalálható. Heltai szerint „nem szabad ezt egyszerűen túlszaporodásnak nevezni, hiszen rókából nem azért van sok, mert természetellenesen elszaporodott, hanem azért, mert kiválóan kihasználja az ember által biztosított életfeltételeket”. Hasonló „nyertes” fajként említette még a dolmányos varjút, az aranysakált és a nyestet is.
Vörös róka és kölykei a Pest megyei Pomáz környékén 2018. július 6-án © Fotó Kovács Attila / MTI
A természetvédők szerint más fajok fennmaradását veszélyeztetik a rókák
A professzor szerint a probléma ott kezdődik, hogy ezek a sikeres ragadozók jelentős nyomást gyakorolnak olyan állatfajokra, amelyek egyébként is nehéz helyzetben vannak. Kiemelte, hogy „elsősorban a földön fészkelő madarak szenvedik meg a rókák magas egyedszámát, de több kisebb emlősfaj állományára is bizonyítottan negatív hatással vannak. Ugyanakkor nem kizárólag a róka felelős ezért, hiszen más ragadozók, vagy például a dolmányos varjú is hasonló hatást fejthetnek ki”.
A természetvédelem modern szemlélete éppen ezért azt tartja indokoltnak, hogy az ember által létrehozott ökológiai egyensúlytalanságot emberi beavatkozással próbálják mérsékelni. Ha ugyanis nem csökkentik azoknak a fajoknak az állományát, amelyek az új környezet nyerteseivé váltak, akkor a vesztes fajok még gyorsabban eltűnhetnek.
Ennek része a vörös róka egész éves vadászhatósága is.
Heltai Miklós szerint a közbeszéd jelentős része félreérti magát a kotorékozást is, ugyanis a módszernek két különböző szakmai formája létezik. A gyakoribb az úgynevezett ugrasztás, amely nem a kölyöknevelési időszakban történik. Ilyenkor a kutya bemegy a kotorékba, a róka kimenekül onnan, ezután pedig – a többi vadászati módhoz hasonlóan – lőfegyverrel ejtik el. Ez azért is fontos – magyarázta –, mert „ugyanazt a kotorékot több állatfaj is használhatja, köztük védett fajok, vagy olyan vadászható állatok is, amelyeknek éppen nincs vadászati idényük”. Így amikor az állat kijön az üregből, a vadász eldöntheti, hogy jogszerűen elejthető-e, vagy sem.
A másik forma a kotorék kiásása, ennek során jelennek meg azok a képek is, amelyek rendszeresen felháborítják a közvéleményt a közösségi oldalakon. Elismerte, hogy ezek valóban sokak számára megrázó felvételek lehetnek, ugyanakkor szerinte vannak olyan területek, ahol a rókaállomány visszaszorítására egyszerűen nincs más hatékony lehetőség.
Mi lesz a kölykökkel és a kutyákkal?
Éppen ezért Heltai Miklós úgy gondolja, hogy a teljes tiltás komoly természetvédelmi, gazdálkodási és közegészségügyi következményekkel járna. Az intézetigazgató arra is felhívta a figyelmet, hogy a róka több betegséget is terjeszthet, ezért állományának szabályozása humán- és állategészségügyi érdek is.
De mi van a kotorékozás közben megölt kölykökkel? Az állatvédők egyik legnagyobb kotorékozás elleni felvetését mi is feltettük a professzornak, aki szerint a kölyköket nevelő rókák esetében önmagában a kotorékozás betiltása nem oldaná meg az állatvédelmi problémát. Ugyanis ha a szülőállat más vadászati módszer miatt pusztul el, a kotorékban maradt kölykök végül ugyanúgy halálra vannak ítélve.
Felmerül időről időre a rókák fogamzásgátlása is, ám Heltai szerint ezzel Nyugat-Európában és az angolszász országokban már három-négy évtizeddel ezelőtt is próbálkoztak, de valamennyi kísérlet kudarcot vallott, ezért ezt sem tekinti járható útnak. Arra is kitért, hogy a modern vadgazdálkodás évtizedek óta nem alkalmaz mérgeket, és nem is kíván ilyen eszközökhöz nyúlni. A mérgezést sem szakmai, sem etikai szempontból nem tartja elfogadhatónak.
A kotorékozás tiltását sürgetők egyik gyakori érve, hogy a természet képes önmaga szabályozására, ezért nincs szükség emberi beavatkozásra – pláne nem ilyen kegyetlenre.
A professzor ezt mítosznak nevezte. Mint fogalmazott, „a természet soha nem volt statikus egyensúlyban, különösen nem azóta, hogy az ember jelentősen átalakította a környezetét”. Azt ugyanakkor ő is elismerte, hogy amikor egy állományt mesterségesen csökkentenek, az sok esetben kompenzációs választ ad, tehát ha a szaporodási időszak előtt ritkítják a rókákat, a megmaradt egyedek utána nagyobb sikerrel nevelhetnek fel több kölyköt. Éppen ezért – érvelt – a szaporodási időszakban végzett állományszabályozásnak is szakmai indoka van, mert ezt a kompenzációt később már nem tudja végrehajtani az állomány.
Arra a felvetésre, hogy a kotorékozás során a munkakutyák is súlyosan megsérülhetnek, Heltai úgy reagált, hogy természetesen sosem lehet teljes bizonyossággal kizárni a sérülések lehetőségét. Szerinte azonban téves feltételezés azt gondolni, hogy a vadászkutyák gazdái szándékosan veszélynek tennék ki saját állataikat. A professzor hangsúlyozta, hogy „ezek az emberek ugyanúgy szeretik kutyáikat, mint bármely más kutyatartó. A különbség csupán annyi, hogy olyan feladatokra használják őket, amelyekre az adott fajtát eredetileg tenyésztették ki, miközben mindent megtesznek a biztonságuk érdekében”. Példaként a kutyafuttatókat említette, hiszen szerinte ott is előfordulnak súlyos sérülésekkel járó kutyaverekedések, mégsem merül fel azok betiltása, hiszen senki sem azért viszi oda az állatát, hogy annak baja essen.
Mindkét fél sosem lesz elégedett
Az egyetemi professzor szerint az egyik legnagyobb problémát az jelenti, hogy egy ilyen összetett kérdésben nem elegendő kizárólag állatvédelmi szempontból dönteni. Úgy véli, „a rókaállomány kezelése egyszerre érinti a vadgazdálkodást, a természetvédelmet, a vadbiológiát, a humán egészségügyet, az állategészségügyet, valamint a városi lakosságot is, hiszen a rókák egyre gyakrabban jelennek meg településeken”.
Éppen ezért csak akkor lehet felelős döntést hozni, ha a vadbiológusok, természetvédelmi szakemberek, vadgazdálkodók, állategészségügyi és közegészségügyi szakértők egyaránt részt vesznek az egyeztetésekben.
Heltai Miklós szerint először azt kell tudományos adatok alapján eldönteni, hogy szükség van-e a vörös róka állományának szabályozására. Amennyiben igen, azt is meg kell vizsgálni, milyen vadászati módszerek alkalmazhatók úgy, hogy azok az állatvédelmi szempontokat is a lehető legnagyobb mértékben figyelembe vegyék.
Arra is felhívta a figyelmet, hogy Magyarországon évente mintegy 90 ezer rókát ejtenek el, miközben az állomány ennek ellenére stabil, ami szerinte jól mutatja a faj alkalmazkodóképességét és magas egyedszámát. A cél így annak megtalálása lehet, hogy mely módszerek okozzák a legkevesebb szenvedést azoknak az egyedeknek, amelyek elejtésére a szakmai álláspont szerint továbbra is szükség van. A professzor ugyanakkor nem számít arra, hogy a kotorékozás ügyében olyan kompromisszum születhet, amely minden érintett fél számára elfogadható lesz. Meggyőződése szerint ugyanis a kérdés túl sok tudományterületet, szakmai és etikai szempontot érint ahhoz, hogy egyszerű igen vagy nem választ lehessen rá adni. Lendvai András