2026. november 17. - Nem ok nélkül tartjuk az erdőket és a fákat a klímaváltozás elleni küzdelem egyik legfontosabb pilléreinek, hiszen hatalmas mennyiségű szén-dioxidot képesek megkötni.
A fokozódó aszályok azonban veszélyes folyamatot indíthatnak el, és jelentős, hosszabb távon is fennálló vízhiány esetén a fák leállítják a fotoszintézist, ennek következtében pedig az erdők akár több szén-dioxidot bocsáthatnak ki, mint amennyit képesek elnyelni. Ráadásul ez a folyamat az esőzésekre is hatással lehet, ami csak még tovább súlyosbítja az egyébként is pusztító szárazságot.
Hiába gondoljuk azt naivan, hogy a fák és az erdők utolsó mentsvárként legalább segítenek az emberiségnek a károsanyag-kibocsátás mérséklésében, egyre inkább úgy tűnik, hogy a klímaváltozás miatt hamarosan már ezekre sem számíthatunk feltétlen.
Legalábbis akkora mértékben biztosan nem, mint eddig, hiszen a kutatók szerint az aszályos időszakok túlélése érdekében a fák leállítják a fotoszintézist, hiszen egy rendkívül vízigényes folyamat. Egy falevél minden egyes elnyelt szén-dioxid-molekula után átlagosan 400 vízmolekulát bocsát ki, azonban ha a nyári időszakban – itthon is egyre inkább érzékelhető vízhiány – tovább súlyosbodik, akkor erdők sokasága juthat arra a keserű sorsra, hogy több szén-dioxidot juttat a légkörbe, mint amennyit megköt.
Annak fényében ez különösen aggasztó lehet, hogy az aszályok és a vízhiány egyre gyakrabban keserítik meg az életünket, az erdők pedig eddig úgy éltek a szemünkben, mint a Föld megmentői és a klímaváltozás elleni küzdelem nem megbecsült, de igencsak hasznos képviselői. Ennek azonban hamarosan vége lehet...
Mindez egyelőre persze csupán egy újabb megkongatott vészharang, ugyanis a világ erdeinek szén-dioxid-megkötő képességét továbbra is nehéz pontosan meghatározni, a becslések szerint azonban az emberi tevékenységből származó szén-dioxid-kibocsátás mintegy negyedét nyelik el. Vagy legalábbis nyelnék.
Ugyan esetünkben most nem a postás hozza és viszi, mégis meglehetősen fontos szerepe van a leveleknek a fenti folyamatban. Sőt talán a falevelekre hárul a legnagyobb teher, hiszen ezek jelentik a szén-dioxid legfontosabb belépési pontját az erdei ökoszisztémába. Füstölgő kémények és szennyezett vizek nélkül is valóságos kémiai üzemekként működnek, hiszen a napenergia segítségével a levegő szén-dioxidját cukrokká alakítják. A folyamat pedig szerencsés esetben már az általános iskolai tankönyvekből is ismerős lehet, ez ugyanis a sokat hangoztatott fotoszintézis.
Az így előállított cukrok biztosítják a növények energiaellátását, és ezek teszik lehetővé a fejlődést és növekedést is. Ez azért különösen fontos, mivel a növekedés során a fák további emberi tevékenységből származó szenet képesek megkötni és elraktározni. Nem is akárhogyan, a levelek felszínén ugyanis apró, nyitható és zárható pórusok, sztómák, vagyis gázcserenyílások találhatók, a szén-dioxid pedig ezeken keresztül jut be a növénybe. Ennek a legnagyobb előnye az, hogy ehhez a fának nincs szüksége energiára, a szén-dioxid természetes módon áramlik a magasabb koncentrációjú közegből az alacsonyabb irányába, vagyis a légkörből a levél belseje felé.
A gázcserenyílások kinyitásának azonban ára van.
A levelek belsejében lévő sejtek környezetében ugyanis jóval több vízgőz található, mint a levegőben, ez pedig még a legpárásabb területekre is igaz. Emiatt a nyitott pórusokon keresztül a növény folyamatosan vizet veszít, vagyis párologtat.
A párologtatás nélkülözhetetlen a növekedéshez és anyagcseréhez, mivel egy nagyobbra nőtt fa a vegetációs időszakban akár több száz liter vizet is elpárologtathat naponta, ami több fürdőkádnyi mennyiségnek felel meg – így egy egyhektáros erdő esetében a napi vízveszteség akár több tízezer liter is lehet – írja a The Conversation.
Ezt a hatalmas vízmennyiséget azonban képtelenek kizárólag a talajból pótolni a fák...
Szomjan vagy éhen haljanak?
Ez pedig még mindig nem minden, ugyanis aszály idején a fák alapvető élettani dilemmával szembesülnek. Amennyiben nyitva tartják a gázcserenyílásaikat, folytathatják a fotoszintézist, amely nélkülözhetetlen az anyagcseréjükhöz és növekedésükhöz. Igen ám, de emiatt egyre több vizet veszítenek, ami súlyosan károsíthatja a vízszállító rendszerüket. Ezzel szemben, ha bezárják a gázcserenyílásaikat, vizet takaríthatnak meg, és csökkenthetik a visszafordíthatatlan károsodás veszélyét – ezzel azonban korlátozzák a szén-dioxid felvételét és a fotoszintézist is.
Szerencsénkre a fák az evolúció során olyan szabályozási mechanizmust alakítottak ki, ami segít kezelni ezt az ellentmondást is.
A pórusok percek alatt képesek kinyílni vagy bezáródni, hogy a növény a körülményekhez tudja igazítani a víz felhasználását. Így ha csökken a fény mennyisége, és emiatt a fotoszintézis lehetősége is korlátozódik, a nyílások összezáródnak, és mérséklik a vízveszteséget.
Mindez első olvasatra szép és jó, de az erdők eközben továbbra is szén-dioxidot bocsátanak ki. A kibocsátás egyik fő forrása a növények légzése, amely során a fotoszintézissel előállított cukrokat felhasználják a saját működésük fenntartására. A másik fontos forrást az aszály következtében elpusztuló fák jelentik, ugyanis az életük során megkötött szén egy része a bomlás során visszakerül a légkörbe. Ez a két folyamat aztán együttesen vezethet oda, hogy az erdő már nem elnyeli a szenet, hanem sokkal inkább kibocsájtja.
Azt pedig talán már részletezni sem kell, hogy ezt a kedvezőtlen kimenetelt egyes erdőgazdálkodási gyakorlatok, például a nagy léptékű beavatkozásokra épülő módszerek csak tovább súlyosbíthatják...
Egész rendszerek omolhatnak össze az aszályok miatt
A fák szárazságtűrő képessége persze jelentősen eltérhet az azonos fajok egyedei között is, attól függően, hogy a vízszállító rendszerük mennyire érzékeny a gázbuborékok okozta elzáródásokra.
Az olyan sérülékenyebb vízszállító rendszerrel rendelkező fák, mint a nyírfák, korábban zárják be ezeket a nyilásokat, mint az ellenállóbbnak számító fajok.
Ennek ellenére még a legszárazabb területeken élő, rendkívül ellenálló fafajok is a vízszállító rendszerük sérülékenységi határának közelében működnek, ami azt is jelenti, hogy a klímaváltozás miatt egyre erősebben és gyakrabban lecsapó aszályok a világ legtöbb erdejére potenciális veszélyt jelentenek.
Ezen a ponton azt is érdemes megemlíteni, hogy bár elsőre talán nem is gondolnánk, de a víz- és a szén körforgása szorosan összekapcsolódik. Ez azért is fontos, mert az erdőink szén-dioxid-megkötő képességének megértéséhez nem elegendő a légköri szén-dioxid mennyiségét vizsgálni, hanem azzal is tisztában kell lennünk, hogy hogyan változik a víz elérhetősége.
Korábban gyakran felmerült az az elképzelés, hogy a légköri szén-dioxid-koncentráció növekedése kedvezően hathat a növényzetre, és bár ez az érvelés első pillantásra logikusnak tűnhet, a gondolatmenet mégis figyelmen kívül hagyja, hogy a klímaváltozás nemcsak a szén-dioxid mennyiségét növeli, hanem jóval gyakoribb és intenzívebb aszályokat is okoz.
A vízhiány így pontosan attól fosztja meg a fákat, ami nélkül nem képesek hatékonyan megkötni a szén-dioxidot.
Az Amazonas medencéje sajnos látványos példát is szolgáltat már számunkra, a becslések szerint ugyanis az Amazonas nyugati részén hulló csapadék akár fele is származhat a passzátszélnek köszönhetően abból a vízből, amit a keleti medence fái párologtatnak el. Mindez azt jelenti, hogy a keleti területeken élő fák gázcserenyílásainak bezáródása közvetve a nyugati területek csapadékmennyiségét is csökkenthetik – vagyis összefüggenek.
A folyamat aztán láncreakciót indít el, a csökkenő párologtatás kevesebb csapadékhoz vezet, a szárazabb körülmények pedig tovább csökkenthetik a fák vízfelvételét és fotoszintézisét. Ez pedig aligha elhanyagolható jelenség, ha már a világ egyik legjelentősebb trópusi rendszerének staibilitását is veszélyezteti... Lendvai András
