Tibet puszta legelőit egykor cipruserdők borították, s ezeket csak az utolsó 4600 évben pusztították ki a helyi lakosok, de újra lehetne ültetni az erdőket - állítják német paleontológusok.
Georg Miehe ökológus földrajztudós (Philipps Egyetem, Németország) a Tibeti Egyetemen és a Göttingeni Egyetemi Botanikuskertben dolgozó munkatársaival közösen tanulmányozta Lhászában és környékén a 3600 méter magasan fekvő tibeti fennsík éghajlatának adatait, és talajmintákból gyűjtött őskori virágpor maradványokat.
Miehe az Elsevier kiadó őskori földrajzzal, klimatológiával és ökológiával foglalkozó, angol nyelvű tudományos folyóiratában azt írta, hogy az éghajlat egymagában nem okozhatta a terület elsivatagosodását, mert Tibet éghajlata kifejezetten kedvez az erdőségeknek: sok eső esik, kevés helyen van csak örök hó vagy állandó fagy, sőt: a vegetációs időszakban kedvező az átlaghőmérséklet.
A vidéket egykor boróka fenyők (Juniperus convallium, Juniperus tibetica) és óriás ciprusok (Cupressus gigantea) borították, az aljnövényzet pedig Prunus mira és Buddleja crispa volt.
Hogy ma mégis puszta az egész vidék, az az embernek köszönhető, aki felégette a fákat, hogy helyet teremtsen az árpatermelésnek és a legeltetésnek.
A folyamat a kutatók szerint azonban visszafordítható: az évi 443 mm csapadék és a 10 °C feletti nyári hőmérséklet mellett van esély az erdők visszatelepítésére - olvasható a New Scientist című angol tudományos folyóirat honlapján.