avagy: miért erőtlen a világ politikai színpadán a zöld mozgalom?
A zöldek ugyanazt a hibát követik el, mint amitől erőszakosan óvni próbálnak minket: nem látják a fától az erdőt. Veszedelmesen alááshatja a zöldek hitelét, ha deklarált céljuk valójában súlyos környezeti károkat okozhat.
"Zöld, szeretlek, zöld, imádlak"
(Federico Garcia Lorca: Alvajáró románc)
Hajlamosak vagyunk elbagatellizálni a távolinak érzékelt veszélyeket. Mintha éjszaka gyertyafénynél közlekednénk: csak azt látjuk, amire a gyertya reszkető fényköre rávetül. A zöldek viszont sötétbe vesző kockázatokra hivatkozva próbálnak azonnali cselekvésre bírni minket.
Abban feltétlenül igazat kell adnunk nekik, hogy az utóbbi száz évben a környezetünket fenyegető legtöbb veszély egyre közvetlenebbé válik. A veszély együtt globalizálódik a tőkével és az információval. A grönlandi jégtakaró olvadása éppoly közvetlenül érint minket, mint a kínai rizsföldek metánkipárolgása. Ez azonban nem mozgósít minket cselekvésre, mert a távoli, közvetett, összetett veszélyek diszkontálására való hajlamunk erősebb.
A zöldeknek ezt kell legyőzniük. Nem a természetet kell védeniük az ember ellenében. Egy valódi zöld mozgalomnak csak egyetlen célja lehet: cselekvésre késztetni minket annak érdekében, hogy kiegyezhessünk Gaiával.
A James Lovelock nevével fémjelzett Gaia-teória lényege: a talaj, a víz, a légkör és az élővilág alkotta gömbhéj a Föld felszínén olyan önszabályozó rendszer, amely mindig az élet fennmaradásához szükséges dinamikus egyensúlyra törekszik. Az élőlények az evolúció során nemcsak adaptálódnak a környezethez, hanem maguk is alakítják azt, elsősorban a légkör összetételének módosítása révén. Gaia komplex rendszerében az ember fontos alkotóelem, de nem uralkodó.
A probléma természetesen az, hogy az ember éppen az ellenkezőjét gondolja, és a természet urának képzeli magát. A térítő vallások, különösen a kereszténység és az iszlám erőteljesen fertőző mémekként ellenállhatatlan erővel táplálják híveikben ezt az önpusztító illúziót.
Természetesnek vesszük, hogy mai környezetünk mindig ilyen is marad: lesz levegő, lesz víz, lesz élelem, lesz energia – ha hitünk parancsa szerint szaporodunk és sokasodunk, mint planetáris megavírusok, akkor is. A kedvező földi körülmények azonban egyáltalán nem maguktól értetődőek. Kurt Vonnegut legutóbbi, különösen keserű könyve, A hazátlan ember szerint a kőolaj kábítószerétől elbutult emberi faj egy alig száz éve tartó termodinamikai dáridóban dorbézolva saját vesztét okozza, mert több milliószor gyorsabban égeti el a fosszilis energiahordozókban rejlő szenet, mint ahogyan az természetes úton – Gaia önszabályozó rendszere révén – a légkörbe kerülhetne.
Gaia léte és fenyegetettsége mindezek ellenére sem magától értetődő. Történelmünk azt bizonyítja, hogy csak katasztrófákból vagyunk képesek tanulni. Kollektív memóriánk azonban patologikusan rövid, ezért mindig elkövetjük ugyanazokat a hibákat. Csakhogy mára az emberi faj maga is természeti erővé vált, ezért ugyanaz a hiba (például a fogyasztás növelése) nagyságrendekkel több kárt okoz, mint korábban. A zöldek missziója, hogy segítsenek belátni: ha tovább bagatellizáljuk a környezeti veszélyeket, ezen mindannyian rajtaveszthetünk.
Képesek-e a zöld mozgalmak erre a küldetésre? Ennek egyelőre kevés jelét adják.
Túl komplex az ökoszisztéma problematikája ahhoz, hogy egy-ügyűen bárki sikerrel tárgyalhassa. A zöld gondolkodást ugyanúgy korlátozza a veszélydiszkontálási mintázat, mint bárki emberfiát: akcióik távolabbi kockázatairól nem vesznek tudomást, csakhogy elháríthassák a szerintük közvetlenül fenyegető veszélyt. Ugyanazt a hibát követik el, mint amitől erőszakosan óvni próbálnak minket: nem látják a fától az erdőt.
Veszedelmesen alááshatja a zöld mozgalmak hitelét, ha deklarált céljuk valójában súlyos környezeti károkat okozhat. Itt érhető tetten a zöld programok legnagyobb hibája: nem a keresletet, hanem a kínálatot próbálják természetbaráttá tenni (legutóbbi példája ennek a bioüzemanyagok futótűzként terjedő ragálya). Pedig a kereslet, vagyis az exponenciálisan növekvő fogyasztási igény okozza a környezeti károkat. A kereslet csökkentése érdekében föllépni azonban e téren éppoly reménytelen, mint a kábítószerek esetében. Amíg az USA 4400 milliárd dollárnyi államadósságát jórészt az OPEC (Olajexportáló Országok Nemzetközi Szervezete – a szerk.) finanszírozza, addig esélye sincs a zöld mozgalmaknak.
A zöldek kommunikációja is erőtlen. Képtelenek hatásosan elmagyarázni, hogy mindannyiunk érdekében teszik, amit tesznek. Erről ugyanis csak ők vannak meggyőződve, mint Isten létéről a hívők, de bizonyítékuk többnyire nincs rá. A környezeti ügyek komplexitása miatt ráadásul sokszor éppen állításuk ellenkezője bizonyosodhat be.
Ha viszont a zöldek azt érzékelik, hogy akcióik eredménytelenek, egyre erősebb eszközökhöz próbálnak nyúlni, ami még inkább taszítja a többséget. Kivéve, ha a radikalizmus felszításában utazó politikai pártok felismerik a zöld agresszióban rejlő lehetőséget, a zöldek meg hagyják, hogy missziójukat elfertőzze a sajátérdekű politika. A zöld az álcaháló színévé válik, amellyel fedni akarják az adott politikai formáció harci szekerét.
Így lehet hátborzongató abszurdot kerekíteni a NATO megrökönyödött stratégáinak füléig Zengő tubesi szappanoperából. Mintha bárkit is érdekelne az a bánatos bazsarózsa azon kívül, hogy jól be lehet vele fűteni a kormánynak. Az ilyen akciók a zöldeknek ártanak leginkább, mert aláássák a hitelességüket. Emiatt akkor sem figyelünk rájuk, amikor már tényleg a kertjeink alatt oldalog a farkas.
A zöld mozgalmak azonban minden mai gond ellenére a jövő erői, ha képesek megteremteni a Gaia-tudattal való gondolkodás kultúráját. Ez az egy Földünk van, s mindannyiunk közös felelőssége megvédeni.
Farkas András
A szerző jövőbiztosítási szakértő