2007. november 2.
Féltem attól, hogy haditudósítóvá legyek. Voltaképp emiatt kezdtem el ezt a naplót.
Mindenkinek igaza van, aki a cigány gyerekek iskoláztatását támogatja, aki cigány múzeumot szeretne, cigány parlamenti képviseletet, aki több munkahelyet, támogató programokat és nagyobb társadalmi toleranciát kér. De olyasmi ez, még együtt is, mint a vízelvezető csatornák rendbe tétele a szökőár előtt. Mindeközben nem valami szerencsés stratégia azt a Magyarországot revolverezni, amelyik a nagy nyugati segítségtől rogyott meg, és vált képtelenné normál működési módra. Amelyik helyett senki nem készíti el a nagy gátat: azt a társadalmi, szellemi, anyagi, morális védműrendszert, mely a roma szegénységáradatot megállíthatná. Lecsendesíthetné. A szegénység energiáját a szegénység ellen fordíthatná.
Nézzük meg Olaszliszkát. Tragédiája az ország történetének része. Tragédiája ma még fájdalmas lecke. Holnap az ország jövendőjének egyik mintázata lehet.
Azt már tudjuk, hogy egy országot el lehet veszíteni, végleg és visszavonhatatlanul, elég csak némi történelmi meggondolatlanság és önfeledtség, hiába volt évszázadokon át az aggodalom, az örök készenlét, az odaadás és önfeláldozás sok nemzedéken át, úgy veszett el az ország kétharmada, mint ahogy óvodások kezéből esik ki a kalapács. A magyarság harmadával, a múltunk felével fizettük ki szomszédaink örök ellenségeskedésének a bérét. Olyan könnyedén, mintha csak a huzat csapta volna be az ajtót.
Igaz, máig sem fogtuk fel igazából, mi is történt, miért és hogyan.
És most, a hazánkkal, honfitársaink százezreivel szembeni történelmi mulasztás ezt a töredékként megmaradt kis országot tovább apríthatja. És mire eszmélünk, késő lehet. Hiszen késő máris. Az ormánsági magyar nincs többé. Az Ormánság magyar kultúrájának az ormánsági cigányok nem örökösei. Noha most még talán magyarok. De meglehet, holnap már egyáltalán nem lesz kedvük hozzá. Elég lesz nekik a cigányságuk.
Itt azt kellene észrevennie az országnak, hogy elvesztegetett 17 évet, voltaképpen maga is hozzájárult a kezelhetetlenné vált roma népességrobbanáshoz, hiszen azzal, hogy a gyerekeket ellátja, de csak a gyerekeket látja el, a gyerekekhez, mint a legbiztosabb bevételi forráshoz láncolta a cigány családok ezreinek a sorsát. Ahelyett, hogy őrizte volna a munkahelyeket, vagy pótolta volna. Milyen könnyű lenne ma a helyzet, ha a szövetkezeteket nem hagytuk volna szétverni, hanem megpróbáltuk volna az ésszerű, a piaci gazdálkodás felé terelni.
Alighanem az EU milliárdjait, még van belőle néhány-, mind cigány programokra kellene költeni. Az a mezőgazdaság, amely nem él meg a világpiacon (vajon miért nem?) még eltarthatná, elláthatná a szegény Magyarországot.
Mondja a rádió, hogy a Monori-erdői kisfiút nem a Duna sodorta el, hanem a család harci kutyái marcangolták szét. És a szülők elföldelték, aztán próbáltak valamit hazudni.
Mondja a rádió, hogy a tököli fiatalok börtönében az egyik elítélt fiú nem öngyilkos lett, hanem a cellatársai felakasztották.
Mondja a rádió, hogy ezerháromszázan halnak meg évente az utakon.
hogy a beteg leesett a műtőasztalról, és belehalt a sérüléseibe.
hogy van olyan falu, ahol kilencven százalékos a munkanélküliség.
Ki van írva a két éve milliárdokért felújított vasútvonal százmillióért felújított állomásán, hogy áramszünet miatt a pénztár szünetel.
A múlt héten emlékeztünk, illetve nem emlékeztünk az egy éve agyonvert tiszavasvári tanárra.
Nekem ezek mind ugyanannak a tragikusan rosszul működő országnak a jelenetei. Hogy a cigány kérdéseket, történeteket veszem sorra, attól az egész miatti fájdalom talán még nagyobb. A cigányokról való gondolkodás nem menekülés a többi nemzeti gondtól, épp ellenkezőleg, mintha nagyítóval látnék mindent.
Aztán persze vagy boldogulok a magamra vállalt feladattal, és adódhat végül egy minta a gondolkodás reformjára, vagy nem, és akkor mindez nem ér egy levest sem az ingyen konyhán.
Azt mondanám minden mondatommal ? de arról szólnak-e ?, hogy a cigány sors tragédiája megértést, vállalást, feloldást vár.
Az emberiesség, a célszerűség és a nemzetféltés is ugyanezt parancsolja.
Ez a három most nagyon szorosan egybevág.
Viszont bárki mellőzi ezt a hármasságot, rajta veszt. A mellőzött elem azonnal csapdává lesz. Akadállyá. Ellenséges tereppé.
Fatolvajt ölt meg a természetvédelmi őr. A fatolvaj cigány ember volt.
Nem lehetetlen, hogy ez aljas indítékkal elkövetett gyilkosság volt, hiszen a felfegyverzett őröknek alighanem módjukban állt végiggondolni, mit is tesznek, mivel a motoros fűrész olyan zajjal jár, hogy észrevétlenül szemügyre vehették a tolvajokat. Noha nem valószínű, hogy ez történt, de nem állíthatjuk biztosan. Ugyanakkor a jogos önvédelemnek nagyobb a valószínűsége, s amíg nem cáfolható, el kell fogadnunk.
Az, hogy egy tetten ért tolvaj ésszerűtlenül viselkedik, és a kisebb bajt nagyobbal oldaná meg, rátámadva a törvény képviselőjére, magában véve nem meglepő. Pánikélmény, menekülési reflex, kétségbeesés is kiválthatja. Melyeket a feszültségekkel teli cigány-magyar viszonyis segíthet előidézni.
Nagyon barátságtalan dolog az Országos Cigány Önkormányzat szóvivőjének az esetet összefüggésbe hozni a Magyar Gárdával.
Elsősorban azért, mert semmi nem utal arra, hogy bármiféle összefüggés volna.
Másrészt, ha a szóvivő tényleg úgy gondolja, hogy a Magyar Gárda léte a cigányok veszélyeztetettségét jelenti, a legkevésbé sem áll érdekében egy tisztázatlan gyilkossági ügyet rögtön a Gárdának címezni. (A Magyar Gárda, ha valóban az, aminek tartják -, akkor éltető eleme az a hisztéria, melyet körülötte keltettek. Ezt tudni lehet a történelemből.)
A fatolvaj cigány halála, ha igazolódik az őr vallomása -, egyszerre száll a cigányok és a magyarok fejére.
Mert akkor az elkövető is áldozat. És az áldozat is bűnös.
Noha először is a fegyverrel embert ölő őr bűnös. Még akkor is, ha a bíróság végül felmenti. Mert soha sem mentesül a vád alól, mellyel a lelkiismeretének életfogytiglan újra és újra el kell számolnia, hogy ketten, lőfegyverrel a kezükben megöltek egy embert.Az áldozat pedig áldozat, hiszen nem embert ölni indult a fejszével, hanem fát vágni.
És a falopással bűncselekményt követetett el, de azért legfeljebb börtön jár.
Halála értelmetlen és vérlázító. És hozzátartozóiban, cigány honfitársaiban jogos a halála miatt érzett keserűség, indulat. De nem kell-e gyanakodniuk ugyanakkor, hogy az áldozat viselkedése cigányra vall, és maga is okozója lehetett saját végzetének. Hogy volna egy cigány cselekvési minta, a konfliktusok tudatos eszkalálása. Mely ezúttal végzetes következménnyel járt.
És akiket a hír érint, hogy lelőttek valakit, alighanem egy újabb civilizációs rövidzárlat következtében, nem kell-e kétségbeesniük, hogy magyarok függesztik fel magukban az ötödik parancsot, ha csak szóban is, s a természetvédelmi őr tettét a honlapok fórumainak névtelensége mögé rejtőzve százszor újra elkövetik, fáradtságot, időt nem kímélve, hogy megszabaduljanak félelmeiktől, szorongásaiktól. És a cigányok keserűsége is hatványozódhat, sokan juthatnak arra a következtetésre, hogy ha háború, hát legyen háború.
Az elkövető is áldozat. Mert Fony túl közel esik Olaszliszkához. És félhetett. Félhettek mindketten az őrök, noha volt fegyverük, de nem fegyveres szolgálatra szegődtek. Gondolhattak arra, hogy nekik kell megvédeniük magukat, nincs más esély. Nincs együttműködés. Nincs se emberi, se isteni törvény, amire támaszkodhatnának. Csak az a kérdés, ki a gyorsabb.
Talán ha a köztársasági elnök Kolompár Orbánnal együtt avatott volna emlékművet október 15-én Olaszliszkán, sok ezer cigány és magyar jelenlétében, a kölcsönösen beismert csendes háború és a kölcsönösen elvárható békeszándék jegyében, más lehetett volna a nyelv a közeli erdőben egy hét múlva. Kicsit keskenyebb lett volna az út a halálos összecsapás felé. És kicsit szélesebb a törvényes megoldáshoz. Az őrök nem gondolhatták volna, hogy egyedül vannak, s ha nem vigyáznak, legfeljebb majd egy fakereszt emlékeztet rájuk a csendes erdőben. És azt sem gondolhatták volna, hogy eljött az idő, valamit végre törleszteni az adósságból. És talán a cigány fatolvajok sem kellett volna azt érezzék, hogy nekik itt igazságuk lehet, hiszen a cigány mindig áldozat. Talán nem gondolta volna a fegyverekkel szembeszegülő férfi, hogy az egyetemes cigány sérelem őt is megvédi a gyáva parasztokkal szemben. Talán a társa kivette volna a kezéből a fejszét, mondván, hogy nem csináltunk már elég nagy bajt magunknak így is?
Egy jobb motoros fűrész ára fedezi több család téli tűzifa szükségletét. Motoros fűrésszel néhány óra alatt kitermelhető több család tűzifa igénye. Az a cigány férfi, aki a fűrésszel olyan magabiztos volt, hogy nem ijedt meg a fegyvertől sem, az már nem lehetett a kiszolgáltatott és megalázott szegény cigány. Aki védett erdőben motoros fűrésszel vágja a fát, az már nem fél, az már nem tűzrevalóért megy a hűlő kályhába, az már törvényen kívül állónak tekinti magát, és üzletileg tekint saját kiszolgáltatottságára és szegénységére.
A cigány társadalom, ha a nyomorúság, a kirekesztettség természetes ellenállási jogától, társadalomkritikájától, engedetlenségétől nem képes elválasztani a törvénytelenségek igazolását, akkor nyomorúságát tartósítja. A cigány társadalom, ha védi szegénysége cigány vámszedőit, fosztogatóit, ha befogadja, támogatja szegénysége kalandorait, lehetetlenné teszi kiegyezését a magyar társadalommal, mely minél inkább szenved maga is a törvénytisztelet hiányától, annál kevésbé lesz képes együttműködésre a gyanúba keveredett cigánysággal.
A cigányság persze minderre egyedül aligha lesz képes. Pláne, ha a szegénység nem enyhül valahogyan.
A magyarok nem tehetik meg, hogy ne törődjenek a szegények tüzelőjével. És akkor a fatolvaj sem tekinthet majd Robin Hoodként magára.
Folyik-e cigányok munkájával erdőtelepítés a cigányok lakta falvak körül? Folyik-e az ősi termékcsere, hogy cigányok munkáért fát, cigányok munkáért cigányok termelte élelmet adna a közösség a szegényeknek. Olyan pénzt spórolva, melyet úgysem tudna megszerezni, olyan termékkel fizetve, mely úgyis megfizethetetlen volna. Az önellátó gazdálkodás, az egyszerű árucsere nem szörnyűség. A családi élet, a családi nevelés ősi modellje és érvényes mintája ez. Emberré nevel. A nyomor nem. A puszta pénzügyi kalkuláció szerint is a segélyezés, a segélyezőktől eltekintve tiszta veszteség. Az önellátó gazdálkodás pedig nem tud olyan kevéssé hatékony lenni, hogy ne volna jelentékeny tétel a megtérülés. Vagyis képes önfinanszírozóvá válni, s ha ezt csak rossz hatékonysággal teszi, akkor is minőségileg több a segélyezésnél.
Valaha a falu szinte mindennel ellátta magát. Ma mindazt, amit a föld ad, a cigány nem tudja megfizetni. Holott nincs munkája. A cigány falvaknak nem biztos, hogy az egyetemen át vezet az út a felemelkedéshez. És biztos, hogy nem az az egyetlen út. Minden egyetlen út gyanús. Kockázatos. Az érettséginél, az egyetemnél a kertgazdálkodás, az állattartás, az erdőgazdálkodás, a kézművesség mintha közelebb volna. Még az érettségihez és az egyetemhez is.
Mi lenne, ha a cigány falut nem gettónak tekintenénk, hanem kibucnak? Ettől még nem volna az, de hátha megvolnának hozzá a feltételek, csak nem látjuk őket? Takács Géza
