Az év eleji magyar filmszemléken a játékfilmeké a főszerep, a dokumentumfilmek – mint tehetős famíliáknál a szegény rokonok – az „asztalvégen” kapnak csak helyet. Ha kapnak egyáltalán.
A kényes, finnyás filmválogatók rendszerint a legizgalmasabb dokumentumfilmeket hajtják el még az „asztalvégről” is – így maradt ki ez év februárjában a 39. Magyar Filmszemle versenyprogramjából Gulyás Gyula összeállítása a 2006 őszén Budapest utcáin, terein és bírósági tárgyalótermeiben megörökített kegyetlenkedésekről, jogsértésekről. Ami pedig a filmszemlén nem lesz „sláger”, nemigen jut el a hazai mozikba. A televíziók meg? Vagy vetítik a legújabb dokumentumfilmeket, vagy nem. Ha vetítik, általában népszerűtlen adásidőt biztosítanak nekik, és eszükbe sem jut hangosan, látványosan reklámozni őket. A Duna Televízió szerencsére kivétel e szabály alól, a Dunában ugyanis azokat a dokumentumfilmeket, amelyeknek a világra jöttét az intézmény is segítette, mostanában főműsoridőben sugározzák. Így került november derekán este nyolcórai kezdettel a képernyőkre a Szétlopkodott ország című, hetven-valahány perces munka, Szobolits Béla rendezése, s azóta sokat beszélnek róla az emberek. Azok is, akik látták és azok is, akik nem. Mivel ez utóbbiak vannak többen, kötelességemnek tartom, hogy részletesen ismertessem a Nóvé Béla forgatókönyve alapján, Surányi Z. András szívszorítóan szép és elszomorító felvételeinek a felhasználásával készült alkotást, így nógatva s ingerelve a műsorszerkesztőket, hogy a közeljövőben ismételjék meg a Lophegyről hozott „helyszíni tudósítást”.
Bármily hihetetlen, a Lophegy nem médiás kitaláció, hanem valóságos földrajzi fogalom, az Ózd környéki Arló térségében látható kopár hegyet nevezik így jó ideje a helybéliek. A letarolt magaslaton, amelyet egykor dús tölgyfaerdő borított, ma csak egy feszület magasodik. Magányát pár távoli fenyő szelídíti, olyanok, mint a jobb és a bal lator Krisztus keresztje mellett, a Koponyák hegyén. Szobolits Béla filmje a gajra ment Magyarország két drámai jelenségét mutatja be a teljesség igénye s a bajok orvoslásának a reménye nélkül: a privatizált színesfém-kereskedés biztatására ipari méreteket öltő szobortolvajlást és az illegális fakitermelést, erdőirtást. (A „gajra ment” kifejezés miatt kérem, ne vegye fejemet a kedves olvasó, a Tinta Könyvkiadó legfrissebb kiadványában, a Szlengszótárban is megtalálni, s a Szlengszótár Az ékesszólás kiskönyvtárának a hatodik kötete!)
Legelőször egy eltüntetett Teleki Pál-szobor ledöntött talapzatának a látványa ragadja meg a nézőt. A porba taszított piedesztálon még jól olvasható a felirat: „Becsületünk előbbre való a jólétünknél”. Ami e – kvázi – kezdőkép után következik a Szétlopkodott ország című dokumentumfilmben, azt tanúsítja, hogy ezt a nemes gondolatot mára már szinte teljesen feledte a magyarság. A kétezer éves szombathelyi temető, hol egykor a rómaiak siratták halottaikat, éppen úgy a tolvajok prédája lett, mint a Margit-szigeti vagy a Gellért-hegyi szoborpark. Az egyik helyen a síremlékeket teszik tönkre, a másikon nemzeti nagyjaink bronzportréit tüntetik el, a harmadikon az egyetemes filozófiatörténet jeles alakjainak életnagyságú szobrait. Van olyan alkotás, amit megtalálnak és – úgy-ahogy – helyre tudnak állítani, s vannak olyanok is, amelyek talán örökre az enyészeté lesznek. Az ’56-os menekült, Wagner Nándor, aki – bárhová vetette is a sors, Svédországba vagy Japánba – szünet nélkül azt hajtogatta, hogy „Széchenyi útját kell járni, ha élni akar a nemzet”, a filozófusok szoborparkját ajándékozta nemzetének „egymás jobb megértéséért”, ahogyan a Filozófiai kert „bejáratánál” álló felirat a Gellért-hegyen ma is hirdeti.
Az ihletett alkotások közül hármat, a Gandhit, Bódhidharmát és Assisi Szent Ferencet ábrázoló bronzalakot tíz évvel a szobrász halála s hat évvel a szoborpark fölállítása után észrevétlenül bontották le s szállították el – a munka nagyságrendjéből ítélve – szakképzett gazemberek. Esélye sincs rá a magyarságnak, hogy valaha pótolni tudja e veszteséget. De arra sincs sok remény, hogy azt a sokhektárnyi erdőt, amit jól felszerelt és igen ügyesen álcázott bűnszövetkezetek tüntettek el pár év alatt, valaha visszanyerjük. A nagymellényű erdőmérnökök ugyan a nullaéves állományt is erdőnek titulálják – köröttük, ameddig a szem ellát, az általuk elrendelt, rettenetes tarvágás maradványai –, a néző azonban inkább azoknak a szaktekintélyeknek ad igazat, akik egyszerű szavakkal magyarázzák el, hogy a szervezett bűnözés és a legalizált fakereskedelem esetenként bizony összetartozik.
A helybéliek, de a bűnüldözési hatóságok is tehetetlenek az érdekszövetségekkel szemben. Pallagi László, az Egererdő Zrt. vezérigazgatója azonban, úgy tűnik, megtalálta a lefülelésükhöz vezető utat: az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal (APEH) figyelmébe ajánlja a fakitermeléssel és fakereskedéssel foglalkozó (nagy)vállalkozókat. Sajnos a Szétlopkodott ország televíziós bemutatója után nem ez a lehetőség ragadta meg az emberek fantáziáját, úton-útfélen azokat a „kispályás” lopósokat kárhoztatják, ha Szobolits Béla filmje szóba kerül, akik kézi targoncákon, kerékpáron viszik haza a fát, hogy legyen mivel viskójukat bemelegíteni.
A Gellért-hegyi filozófuskertből eltüntetett Bódhidharma, akit a japánok Darumának, a kínaiak Ta-Mónak neveznek, állítólag azt tanította: „ha hétszer elbuksz, nyolcadszor is fel kell kelned”. Talán ez az egyetlen hasznos és célravezető módszer természeti és kulturális értékeink védelmében is, még a Lophegy tetején is. Ha többet nem is, ezt mindenképpen megtanulja az, aki a Szétlopkodott ország című filmet végignézi. Lőcsei Gabriella jegyzete