Brutális vadászatról számolt be egyik jó barátom a minap. Igaz, a sztori nem mai, de csapnivaló közállapotainkat ismerve, biztos vagyok abban, hogy mindez bármikor újra előfordulhat.
Történt, hogy cimborám kenyéradó gazdája utasítására számos nő kollégájával egyetemben csapatépítő hétvégére ment egy alföldi erdészházba. A szervezést vállaló cég nyúlvadászatot is a programba vett, amelyen a hölgyek zajos ellenállását látva, a barátom sem kívánt részt venni. A helybe rendelt jágereket a sikertelenség nem törte le, megitták az áldomást, majd elrobogtak a mezőre tapsifülest hajkurászni.
Délután kerültek elő - merev részegen. A terepjáró platójáról csaknem harminc véres nyulat dobáltak ki a fűre. A látvány sokkolta ' a közönséget, s a riadalom csak tovább fokozódott, amikor kiderült, néhány egyedet nem sikerült pontosan oldalba puffantani. A bozót felé vánszorgó üregiekre a platón álló alakok egyike társai hangos biztatása és baromi röhejei mellett céllövészetet rendezett - vélhetően csak a jó szerencsén múlt, hogy nem történt nagyobb baj, s emberhalál nélkül ért véget az akció.
A tréningezők rögvest összecsomagoltak, s eljöttek. Hétfőn, mielőtt egymás közt újra megtárgyalhatták volna az eseményeket, a vezér magához rendelte a csapatot, s azonnali elbocsátás terhe mellett megtiltotta, hogy bárkinek is elmondják, mi történt. Az ok egyszerű: a kérdéses pagony a nagykutya üzlettársának birtoka.
Ha rajtam múlna, biztosan egy pallosjoggal felruházott nyúllal vetetnék elégtételt a felesleges kínzásért. Jó ötletnek tűnhet az állat étkezési szokásainak lemásolása: a jágereknek titulált vadbarmokat és a bűncselekményt leplező igazgatót három napig pontosan azzal és annyival etetném, amit a nyúl huszonnégy óra alatt elfogyaszt. S hogy érezzék a törődést, bírójuk minden huszadik ugrására közéjük durrantanék vaklőszerrel. Ez ugyan nem öl, de arra jó, hogy az illetők egy életre megjegyezzék, milyen kiszolgáltatottnak lenni. LÁZIN MIKLÓS ANDRÁS