Korábban szinte az egész kontinensen előfordult, kíméletlen üldöztetése és élőhelyének, vadászterületének rohamos csökkenése miatt azonban mára csak elszigetelt állományai maradtak fenn a Kárpátokban, a Balkánon, Északkelet-Európában és – hál’ istennek – nálunk. Természetvédők tíz és huszonöt közé teszik a Zempléni-hegységben és a Börzsönyben élő példányok számát. Mi az utóbbi vidéken jártunk utána. Hajnali egykor csörög a mobil. Nehezen megy az ébredés. A morcosság a kocsira is átragad: köhögve indul a nagy hidegben. Pedig sietni kell, hiszen hosszú út vár még ránk, ha hazánk legnagyobb ragadozóját szeretnénk megfigyelni. Ismerősöm Királyréten vár. Itt újabban borsos díjat szednek az autósoktól, ám reggel három óra felé érthetően nem tartózkodik jegyszedő a parkolóban. Bár tőlem jöhetne: pecsétes engedélyt kapok itt-tartózkodásom idejére.
Összeszedjük a legszükségesebbeket, egy kellően leharcolt és sokat látott laposüvegből megisszuk az áldomást, hátunkra kanyarítjuk a hátizsákot, majd irány a hegy. Hó alig van, csak itt-ott virít egy két világos folt. Csendben baktatunk felfelé, hallgatjuk a téli erdő neszeit. Az erdészházat elhagyva sorompóra akadunk: a hajdani kisvasút sínjeiből összetákolt kapu gondosan lezárva áll. Gyermekkorom óta sokadszor gondolkodom el azon, vajon miféle beteg elme lehetett, aki megszüntette a Börzsönyt behálózó keskeny nyomközű hálózatot?
Váratlan zörgés tépi szét gondolataim fonalát: ismerősöm törölgeti homlokát. Lehúzza kabátja cipzárját, sálát, kesztyűjét zsebre gyűri. Csatlakozom a vetkőzéshez. S ha már megálltunk, előkerül a laposüveg, további néhány korty nedű csúszik le torkunkon. Ha így folytatjuk, Csóványos közelében ürül majd ki a flaska. Ez így jó, hiszen a visszautat bő négy órára tervezzük – ennyi idő leteltével már nyugodtan merünk a kormány mögé ülni.
Kirándulásunk a hiúznak (Lynx lynx) szól. Őt szeretnénk lencsevégre kapni. E ragadozó a balkáni oroszlán kihalása óta Európa egyetlen nagymacskája. Neve kiváló látására utal. Anno, amíg az emberi kapzsiság tönkre nem tette élettereit, szinte egész Európában előfordult. Ám a mértéktelen vadászat és erdőirtás miatt mára csak néhány, egymástól messzire eső, szigetszerű állománya maradt fenn a Kárpátokban, a Balkánon, Északkelet-Európában – és nálunk, a Zempléni-hegységben, meg újabban a Börzsönyben. Igaz, a Trianon előtti ország területére csak viszonylag későn, a nyolcvanas években szivárgott át néhány kárpáti hiúz a Felvidékről. Okos vadászemberek cikkeiben azt olvastam, e nagymacska – amelynek eszmei értéke félmillió forint – jelenléte a vadállományra nézve örvendetes, hiszen elsősorban a gyengébb és sérült szarvasokat és őzeket vadássza le, így gátolván a selejt elszaporodását. Amúgy nem finnyás, a szarvasbogárral is beéri. Leginkább a zárt, sűrű aljnövényzetű és ember által nem járt hegyvidéket kedveli. Mint minden macska, szeret sütkérezni. A Börzsönnyel jól járt, hiszen ez hazánk legnagyobb, összefüggő, lakatlan erdősége – ahol, nem mellékesen, kiváló napozósziklák is rendelkezésére állnak. Méretei tekintélyt parancsolóak: testhossza elérheti a százharminc, marmagassága a nyolcvan centimétert, súlya negyven kilogramm. Kiválóan úszik, s a két méter magas kerítés sem állja útját. Bámulatos távolugró: a nyolc-tíz méter széles patakmedreket egyetlen lendülettel képes leküzdeni. Bundája pettyes, szakálla van, fülei hegyén pedig szőrbojt ékeskedik. Nősténye hatvan-hetven napos vemhesség után két-négy utódot hoz világra. Vadon egy-másfél évtizedig él. Módfelett óvatos. Döntően éjjel jár, s mivel első osztályú szemekkel és irigylésre méltó füllel szerszámozta föl a Teremtő, megpillantása felér egy lottó ötössel. Ismerősöm szerencsés flótás: eddig két telitalálata volt.
A Csóványos környéke csendes, ember sehol. Letelepszünk egy helyre, amelynek közelében kísérőm szerint jó eséllyel jöhet hiúz. Valami tanyahelyet emleget, ahova reggel visszavált e csodaállat. Három órát fagyoskodunk egy bokor tövében – ám cinkéken kívül egyéb élőlényt nem látunk. Lefelé tartva biciklis emberbe botlunk: hátizsákjából negyvenszeres nagyítású gukker kandikál kifelé. Barátságosan köszöntjük egymást, kiderül, hogy ő is nagymacskalesen járt. Két éve kajtatja – eredmény nélkül. De nem adja föl.
Királyrét, búcsúzás. Ismerősöm fogadkozik, legközelebb bizonyosan több szerencsével járunk. Miközben kocsim felé baktatok, eszembe jut egy zempléni természetvédelmi őr kalandja. A férfit arról faggattam, látott e már hiúzt? "Hat éve lesegetem, de először tegnap sikerült megpillantanom. A kislányomért mentem a szomszéd faluba: ott ült az út szélén, és bámulta a kocsimat"– hangzott a felelet. Ezek szerint még jöhetek párszor, mire sikerrel járok. Lázin Miklós András