Dülöngélve halad a hatszáz milliméter nyomtávolságú kisvasút kocsija a dombok között. A külön fizetségért megfuttatott vagonban vagy húszan ülünk – mind bakancsos turisták, akik azért utaztunk ide az ország több pontjáról, hogy megnézzük a Zselic mesés dombjait. Miközben a mozdony zihálva gyűri maga alá a kilométereket, útitársainktól megtudjuk, idén a tervezettnél rövidebb lesz a szezon: a korábbi április helyett most csak május elsején indul el a forgalom. A vonatok száma is apad: nem naponta, hanem csak hétvégenként rajzanak ki a szerelvények a pályára. Ennek oka, hogy megszűnt a fűrészüzem, így hét közben nincs kit szállítani. E mellett a válság is begyűrűzött, pártunk és kormányunk elvette a rendszeres állami üzemeltetési támogatást, ennek híján az erdészetnek magának kell fenntartani a boltot. A személyzet kétségekkel tekint a jövőbe, s az sem vigasztalja, hogy az előbb említett intézkedés miatt a többi keskeny nyomközűn is siralmas viszonyok uralkodnak.
Váratlanul kétfelé ágaznak a sínek. Mi bal felé, Sasrétpusztának tartunk, a másik szakasz Lukafapusztára megy. Oda a kilencvenes évek eleje óta nincs menetrendszerű menet – évente csak egy-két alkalommal zörögnek el a mozdonyok. Sebaj, majd gyalog fölkeressük azt a végállomást is. S ha már a kötött pályáknál tartunk, mindenképp el kell mondani: Kaposvár és Szigetvár között anno rendes nagyvasút járt, ám ezt 1977-ben setét alakok bezáratták. A tájegység azóta is nyögi a primitív döntés következményeit.
Egy torzonborz és nyakig sáros ember – civilben egyetemi tanár – a leszállás után tudatja a szakmai részleteket: a Zselic Somogy és Baranya megyékben található. A vidékre jellemző lösz, amely ragaszkodón tapad a bakancsra, a geológiai ókor kristályos és átalakult kőzeteire telepedett rá. A tájat szürke és barna erdőtalajok borítják. Éghajlata kissé hűvösebb és csapadékosabb környezeténél, ám a telek erre enyhébbek, mint másutt. A hőmérséklet évi átlaga tíz Celsius-fok körül jár, az egy négyzetméterre jutó évi csapadék 700-800 milliméter. Tengerszint feletti magassága 200-250 méter, legkiemelkedőbb pontja a Holléfészek, a maga 358 méterével. Számos forrása és patak jellegű vízfolyása van. Mi a felfakadások egyikét szeretnénk felkeresni. Természeti értékeit erdőtársulásai, szubmediterrán flórája és a hozzájuk kapcsolódó élővilág adják.
Sasréten példásan karbantartott tanösvény, játszótér, erdei pihenő, tó, turistaszállás és egy kastély is várja a látogatókat. No és ezernyi túralehetőség. A helyiek nagy bánatára aszfaltcsík vezet ide, így az emberek többsége kocsival érkezik. Ha az utat lezárnák, akkor kizárólag vonattal lehetne megközelíteni – így mindenki jól járna, ám ezt valamiért nem akarják meglépni. Hiába, Magyarországon vagyunk, az intelligencia gyakorta hibádzik.
Csapatunk Lukafapuszta felé baktat. Bájos fekvésű völgyben haladunk, idővel fel- majd arrább eltűnnek a sínek. Az ég felhős, a nap csak ritkán kukkant ki a szürke tejfelből. A hangulat emelkedett – a vidámságot a kötelezően elfogyasztott két-három kortynyi pálinka is segíti. A sár cuppog talpunk alatt, az út mentén óriási rönkök állnak összehalmozva. Irtják az erdőt – böki ki lehangoltan az egyik résztvevő, mire a csoportban jelen lévő erdész – védve a szakma becsületét – hosszas magyarázkodásba kezd. Szavaiból kiderül, ma hazánknak csaknem ötödét borítja erdő – ez az arány a háború után alig nyolc százalék volt. Az egymilliomodik hektárt 1971-ben, a kétmilliomodikat 2007-ben ültették be, s azóta újabb másfél százalékkal gyarapodott a zöldfelület. Azaz ha igaz lenne a pusztítás vádja, nem itt tartanánk.
Dél felé célba érünk: itt állunk a Csepegő-kút előtt. Egy helyitől megtudjuk, régente Tsepegőnek írták – ez mindenkinek jobban tetszik, így két korty pálinkát kilöttyintve pogány módon visszakereszteljük a forrást. Homokos környezetben magányoskodó, élével álló sziklából dől a víz. A folyadék üdítően hideg. Örömmel észleljük, környékén csak egy-két eldobott szemét árválkodik – azok sem sokáig, mert összeszedjük őket. Hála az égnek, ez a csoda mindentől messze van, a vendégmarasztaló sár miatt pedig autóval megközelíthetetlen. A pálinkásbutykos körbejár, szedelődzködünk, megyünk vissza Sasrétre.
Mikor este felszállunk a nekünk összeállított különvonatra, akkor jövünk rá, hogy nem néztük meg a lukafapusztai végállomást. Sebaj, majd legközelebb. Lázin Miklós András