Sőt, az égből olyan részleteket is föl lehet fedezni, amelyeket a felszínen járva észre sem vennénk. Mi huszonötezer magyar temetőjét kerestük – egyelőre sikertelenül.Állítólag Marót település mellett több mint huszonötezer embert ölt meg, fűzött rabszíjra a török. Istvánffy Miklósnak a Mohácsi csata eseményeiről készült krónikájából kiderül, 1526. augusztus 29-ét, majd Buda szeptember 12-i elfoglalását követően a szerencsétlen végű ütközetet túlélt katonák, az ország déli részéből menekülő lakosság és a környékbeliek a Marót települést körülölelő, hadászati szempontból jól védhető völgyben zsúfolódtak össze, és szekérvárral sáncolták el magukat. A portyázók kezdetben nem bírtak eleinkkel. Utóbb aztán ágyúkat hozattak, s úgy gyűrték le az ellenállást, majd iszonyatos vérengzést rendeztek a védtelen tömegben. Ide kötik Dobozy Mihály hőstettét is: a katonáskodó nemes a tábor elestekor kivágta magát, s feleségét lovára véve megpróbált elmenekülni. Amikor az üldöző csapat már majdnem beérte, az asszony könyörgésére, hogy ne kerüljön ellenség kezére, s becsületét mentse, leszúrta nőjét, maga pedig utolsó erejéig harcolt a törökkel.
A tragikus eseményt évszázadokon át Pilismaróthoz kötötték. Az elsők között Zolnay László világhírű régészünk adott hangot annak a nézetének, hogy mindez nem a Duna völgyében, hanem a Gerecse tövében lévő Maróton történt. A szakember indokait hosszú lenne felsorolni – legyen elég annyi, ma már általánosan elfogadott, hogy valahol errefelé kell(ene) kutatni a legyilkoltakat rejtő tömegsírokat.
A vidék rengetegeit kezelő erdészet a katasztrófa emlékére néhány esztendeje gyönyörű szobrot emeltetett Pusztamaróton. Apró szépséghiba, hogy e kihalt településnek semmi köze a középkori faluhoz, hiszen az másfelé állt. Hogy pontosan merre, az a régészeti topográfiából tudható. Itt a Zolnay által elvégzett 1953-as szondázó ásatások nem találtak olyan nyomokat, amelyek komoly harcra utaltak volna, e mellett a helység egy teknőben feküdt – azaz e földrajzi tény kevéssé tette alkalmassá a védelemre. Megérzés alapján állítható: elődeink minden bizonnyal megpróbáltak elbújni az erdőben, s ezért nem a házcsoportot vagy a közelben álló érseki kastélyt, hanem valami eldugott helyet választottak maguknak. Kérdés, merre tették mindezt?
Az ötvenes-hetvenes években készült katonai légifotókon nem látszik semmi olyan, amely tömegsírra, nagyméretű földmunkára utalna – ugyanakkor a három-négyezer éves sáncok vonalai jól követhetők. Márpedig ha igaz a középkori krónikások huszonötezer áldozatról szóló híradása, akkor ilyesminek valahol lennie kell(ene). Környékbeli, a hegyet jól ismerő idős emberek sem tudnak olyan részt mutatni, ahol az elmúlt évtizedekben nagy mennyiségben csontokat dobott volna ki magából a föld. Igaz, egy erdő nem szántó, ahol rendszeresen ekéznek, vetnek, bolygatják a talajt.
A hegy még hallgat. Lázin Miklós András