Több mobil, kevesebb gorilla (Népszabadság)

Már-már menthetetleneknek tűnnek a legismertebb főemlősök. Hiába próbálják felnevelni és szabadon engedni az elárvult orangután- és gorillakölyköket, ha élőhelyük olyan iramban zsugorodik, hogy az már nem biztosítja a populációk fennmaradását és az egymástól elszigetelt csoportok találkozását.
A napokban hat elárvult fiatal gorilla kezdett új életet a gaboni Loango Nemzeti Parkban. Szüleiket még kölyökkorukban orvvadászok ölték meg valószínűleg a húsukért, ami keresett termék az illegális dzsungelhúspiacon.
Borzasztóan aggódtunk értük, mert tüstént elhagyták azt a helyet, ahol szabadon engedtük őket - mondta Nick Bachand, a gorillákat kísérő állatorvos. Később azonban megfigyeltük, hogy többen is saját fészket kezdtek építeni, ami a megtelepedésükre nézve jó jelnek számít.
Mivel 2009-et az ENSZ "a gorillák évének" nevezte ki, a kormányzati és civil természetvédők az idén minden eddiginél nagyobb erőfeszítést tesznek a megmentésükért. Az eredmények persze ilyen rövid idő alatt nem jelentkezhetnek. Ami sajnálatos, mert a gorillák a mostani állás szerint igen gyors vesztésre állnak: a fakitermelés, a bányászat, a korrupció, az illegális dzsungelhús-kereskedelem, a polgárháborúk, sőt még a mobiltelefon-piac növekedése is hozzájárul a pusztulásukhoz.
Talán kevesen tudják, hogy sok egyéb ásványkincs mellett a mobilokban használt tantál is a trópusi esőerdők területéről származik. 2001-ben, amikor a tantál ára a csillagos égbe szökött, egyedül a kongói Kahuzi-Biega Nemzeti Parkban tízezer bányász irtotta az erdőt és kutatott az érc után a gyors meggazdagodás reményében. Azt, hogy mennyi maradhatott az itt élő keleti síkvidéki gorillákból, senki nem tudja, de a becslések szerint tizenöt év alatt az állomány kétharmada odaveszett.
A gorillaalfajok közül a nyugati síkvidéki gorilla áll a legjobban, mintegy százötvenezer példánnyal. Ez sem biztosíték azonban az alfaj fennmaradására, mert élőhelyükön az utóbbi években robbanásszerűen fejlődött a fakitermelés technológiája. A munkát gépesítették, és kiépítették a szállításhoz szükséges úthálózatot, amelyen a fát kiviszik, a vadászokat és a halálos fertőzéseket pedig behozzák a dzsungel addig elérhetetlen mélyére. A nyugati síkvidéki gorilla élőhelyének a felét már elérte az Ebola, ráadásul erről a területről évi egymillió tonna dzsungelhús - gorilla-, csimpánz-, elefánt- - kerül a piacra, amelynek biztos vásárlói maguk a fakitermelő vállalatok munkásai.
Az ENSZ elképzelése erre az évre eredetileg az volt, hogy több helyen beindítanak egy olyan gazdasági mechanizmust, amellyel megéri a helyieknek megvédeni a gorilláikat. A példa a Virunga Nemzeti Park, ahová rengeteg turista érkezik a hegyi gorillák megfigyelésére, olyannyira, hogy 2006-tól a gorillaturizmusból származik Ruanda valutabevételének legnagyobb szelete. A siker azonban itt sem olyan egyértelmű. Az emberek itt is kórokozók tucatjait hurcolják be a gorillák közé, köztük sok olyat is, amelyiktől nekünk semmi bajunk, az állatokra nézve viszont végzetesek lehetnek. Az sem elhanyagolandó, hogy a Virunga körül is ugrásra készen állnak a földre éhes és egyre gyarapodó létszámú bennszülöttek.
Sajnos már-már lehetetlenné kezd válni más emberszabásúak megőrzése is. Az orangutánok élőhelyeit például felfalták az olajpálma-ültetvények, az elárvult kölyköket nevelő rezervátumok eredményei pedig egy cseppet sem meggyőzőek. Mivel az orangutánkölykök a szüleiktől tanulják a túlélés fortélyait, már önmagában ezt a tudományt is nehéz nekik átadni a mesterséges, emberközeli körülmények között. A visszatelepítés túlélési arányáról pedig semmit nem tudunk, mert az orangutánok a leggondosabban rögzített nyomkövetőt is villámgyorsan leszerelik magukról. Az elárvult állatok egyedi mentése azonban mindenképp zsákutca, hisz élőhely nélkül úgysem tartható fenn a faj. A WWF emiatt olyan lépésre szánta el magát, ami korábban elképzelhetetlen lett volna: szövetségre lépett a pálmaolaj-termelőkkel, hogy a fenntartható termelésre ösztönözze őket. Az elgondolás nagyszerű, de a gyakorlatban sajnos nem működik: a 2008 novembere óta ily módon előállított 1,3 millió tonna olajnak ez év májusáig csupán egy százalékát tudták értékesíteni, egyszerűen azért, mert drágább, mint a nem fenntartható gazdaságból származó pálmaolaj.
Az orangutánok utolsó esélye a szakértők szerint csakis egy olyan terület lehet, amely alkalmatlan az újabb olajpálma-ültetvények nevelésére. Az ökológusok már ki is szemelték erre Sabahot, Borneó keleti részén, amely több, egymástól ültetvényekkel elszigetelt orangutánpopuláció otthona. A sértetlen erdőfoltok között a természetvédők most szélsebesen földeket vásárolnak, hogy a pálmaolaj-termelők támogatásával egy nagy kiterjedésű ökológiai folyosót hozzanak létre. Ez a csatorna lehetővé tenné az orangutánoknak, hogy találkozzanak egymással, és a szárazföld belsejéből kijussanak a part menti mangrovemocsarakhoz. Ha sikerül ezt a zöldfolyosót még időben létrehozni, akkor itt valóban van esély arra, hogy fennmaradhatnak az orangutánok az utókor számára. Márta Kriszta