Elöljáróban le kell szögeznem, hogy nem szeretem a halat. Amikor Lévai Ferenc hangját meghallom az egyik főzős tévécsatorna hallal, halászattal, halételekkel foglalkozó műsorában, mégis ott ragadok a tévé előtt, és mit tagadjam, nagyokat nyelek. Kiderült, hogy nemcsak halászni, horgászni, hanem vadászni is szeret.
Miközben kávénkat kevergetjük, Lévai Ferenc, az Aranyponty Zrt. vezérigazgatójának sáregres-rétimajori irodájában, megemlítem, hogy nem igazán szeretem a halat. Erre ő csak a fejét csóválja, és figyelmeztet, hogy gondoljak majd rá, úgy 20-30 év múlva, amikor az ízületeim „előjönnek". Ezek után javaslom, hogy inkább térjünk rá a vadászatra, halászatra, hogyan is kezdődött?
És már mondja is, ugyanazzal a magával ragadó hévvel, ahogyan a tévéműsorban. - A Duna mellett születtem, Ercsiben. A faluban a világon nem volt semmi, csak a Duna, ott lehetett játszani, kishalakat fogni, a halászokkal ladikot mosni. Ez egy olyan világ volt, amelyikben egy lyukas labda nagyon sokat ért. De benne volt az is, hogy csúzlival lecseleztük a fácánokat a fákról. És bizony nagy ravaszság kellett ahhoz, hogy egy fácánkakast úgy meg lehessen lőni, hogy még le is essen. A halászatban - emlékszik vissza gyerekkorára - a legizgalmasabb a zsákmányszerzés, a hajnali varsafelhúzás volt. Belenőttem ebbe, olyan szerelem ez, amelyik nem múlt el a mai napig sem. Tavasszal, a hajnali áradásos időszakban sokszor kijártunk a vízhez, amikor a keszegek már keresik a helyüket, a potykák leállnak a nagyobb szélvizekben, a varsáknál látni, hogy mozdul a karó, vagy a csónak szélét megcsapod, és megrezdül a hálóban a hal. Ennek az élményét nem lehet semmivel összevetni, nincs az a videós játék, ami vissza tudná adni ezt az élményt - vélekedik Lévai Ferenc folytatja is a dinnyési tógazdasággal, ahová a katonaság alatt került segédmunkásnak. Itt volt az első komolyabb fegyveres vadászélménye is: - Verók Jani bátyámnak az volt a feladata, hogy minden hajnalban az oxigénhiányt figyelje a tavon. Jani bátyám egyszer azt kérdezi tőlem: nem kelnél föl reggel az oxigénhiányt megnézni? Szívesen, csak adja oda a 12-es sörétesét. Végül is azt mondta, katonaviselt ember vagy, miért ne. Először a szárcsákra vadásztam. Erről a madárfajról tudni kell, hogy ha fehér az orra nyerge, akkor fiatal. Augusztus végén ebből már nagyon finom pörkölt van, ha legalább nyolcat, tízet lő belőle az ember. A szárcsának ugyanis semmilye sincs, csak a hatalmas zúzája meg egy kis mellehúsa. Hát így kezdődött az ismerkedésem a vadászattal, aztán természetesen megszereztem az engedélyt is - mondja.
Munkája kapcsán később Százhalombattára kerül, ahol már egy vadásztársaságban gyakorolhatta szenvedélyét.
- Az ottani nyúlhajtásoknak megvolt a varázsuk. Amikor felpattant a nyúl a havon, a fák között, és el kellett kapni azt a bizonyos pillanatot, ez nagyszerű dolog volt. Ott Vitéz Gyula bátyám volt a vadászmester - idézi fel-, aki régi gazda-tiszti értékekkel bírt, megfellebbezhetetlen tekintélye volt. Aztán később felhígult a társaság, már akkor is volt egy-két állatorvos, akinek több pénze volt, mint a többinek, és kiderült, hogy neki nagyobb nyúl jár... Ez a hetvenes-nyolcvanas évek nagyon szép vadászati időszak volt-jegyzi meg.
Nagyvadas élményeiről faggatnám, de kiderül, hogy ezek nemigen vannak. Egy-két szarvast, őzet sikerült ugyan terítékre hoznia, de - saját bevallása szerint - a szarvasbőgés hangulata sokkal jobban vonzotta annál, mint hogy oldalba lője az állatot.
- Amikor sikerült elmennem Kenyába - folytatja -, aztán Tanzániába, és láttam azt az óriási békés vadtömeget, na ott, az a földöntúli békesség kiölte a vadászösztönt belőlem. Talán ezek az érzések a korral is tompulnak egy kicsit, mert miért is kellene egy csontért elvenni egy vad életét. Nagyon jó dolog egy erdei tisztáson megenni egy pörköltöt, inni rá két pofa bort, meghallgatni a másik vadász élményét, de nem kell a fegyvernek
mindenáron durrannia. A mostani állapot szerint én paradicsomban vagyok - teszi hozzá. - Van itt 7500 hektár vadászterület, erre vagyunk tízen, közülük háromnak puskája se igen van. Van itt őz is, szarvas is, és rengeteg vízi vad.
Amikor este egy több ezres libahúzást látni, az bizony élmény, és azt mondom magamban: istenem, ilyen volt valaha a világ. Csodálatos, amikor a 60 hektáros tó közepébe beleesnek, mint a hulló falevél, szállnak lefelé, körbe-körbe.
1994-ben itt hat pár lúd, ha volt. Most három- és ötezer között vannak. Na, ezt tartom óriási dolognak, mert ez is vadászteljesítmény azzal, hogy zavartalanságot, költő szigeteket létesítettünk ezeknek a libáknak - mondja.
A jelenlegi vadászatai is inkább az apróvadra korlátozódnak. Lévai Ferenc egy-egy hajtást remek vadászélménynek tart, de ma már inkább szemmel és érzelemmel vadászó embernek tartja magát.
- Hiszek abban - mondja -, hogy a vadászat ember- és léleknemesítő sport. De sokkal jobban irigylem azt az embert, aki videokamerával, fényképezőgéppel meg tudja örökíteni a természet értékeit. Látott már például vidrát focizni a jégen egy kagylóval? - szegezi nekem a kérdést. - Na, ezek a csodálatos dolgok. Bors Richárd