Legalapvetőbb természeti kincsünk most, 2010 februárjában a szó üzleti értelmében csekély mértékben forgalomképes, használatát pedig súlyos belső ellentmondások feszítik. Az állami adásvételek és hosszú távú bérletek körül heves politikai csaták dúlnak, a magánértékesítést pedig agyonnyomja a nagy-nagy várakozás: 2011 januárjától valószínűleg kinyílik a hazai földpiac az eddig onnan moratóriummal kitiltott külföldi befektetők előtt, az eladásban gondolkodó földtulajdonosok pedig ennek tudatában a jelenlegi árak gyors emelkedését remélik. Ágoston Lajos független ingatlanszakértő szerint hiába.
- Az eladói várakozás önmagában érthető, de hirtelen drágulás aligha következik be a termőföldpiacon - mondta munkatársunknak. Szerinte azok a külföldiek (főként osztrákok és németek, kisebb részben hollandok és belgák), akik nagyon akartak magyar területet, már rég megkötötték egyelőre még illegális boltjaikat az ország nyugati karéjában és a „jobb" térségekben. A sok kisparcella, sarokszántó pedig nekik sem fog kelleni. Márpedig e pillanatban ezekből és a spekulációs célú, tehát döntően nem mezőgazdasági célú területekből van kínálat a piacon. A nagybefektetők elsősorban földhöz kapcsolódó üzletrészeket keresnek. Összeszámolták: az állam által nemrég pályázattal felkínált ötvenezer hektárral együtt összesen úgy négyszázezer hektár meghirdetett terület lelhető fel a különböző kereskedési csatornákon. Egy éven belüli eladásra legfeljebb ha tíz százalék esetében van esély. Márpedig egészséges belföldi forgalomra, ésszerűbb birtokrendszerre mindenképpen szükség lenne, mert most ami van, az többnyire rossz a tulajdonosnak és rossz a bérlőnek is.
Irdatlan nagy értékekről van szó. Papíron, vagyis becsült értékben a nemzeti vagyon negyedét teszi ki a gazdálkodási célú termőterület. Magyarország összes területe 9,3 millió hektár, melyből az erdőket, nádasokat és halastavakat is magában foglaló, valamilyen művelésre alkalmas birtoktömeg nagysága 7 millió 768 ezer hektár volt 2008-ban. Az európai országokkal összehasonlítva rendkívül magas, 62 százalék feletti a használt mezőgazdasági terület aránya, ez 2008-ban 5 millió 790 ezer hektárt tett ki.
A mezőgazdasági terület 78 százaléka szántóterület, 17 százaléka gyep. A konyhakert, a gyümölcsös és a szőlőterület részaránya együttesen 5 százalék. (Jelentős, az elmúlt tíz év átlagában mintegy évi tízezer hektár
a művelésből különböző egyéb célokra ki vont területek aránya.)
Ez a kincs azonban ma nagyon rosszul hasznosul. A csaknem hatmillió használt terület 2,6 millió tulajdonos birtokában van. Legnagyobb közöttük az állam a maga 1,95 millió hektárjával (ebből mintegy 1,2 millió hektár erdő), a többi tulajdonos pedig döntően magánszemély, átlagosan alig két-hektáros birtokokkal. A terület bő kétharmadát bérlet, valamilyen egyéb megoldás révén más műveli, az életvitelszerű szántóföldi gazdálkodás egyesek szerinti minimumának tekintett, legalább százhektáros saját tulajdonú területtel a gazdálkodók alig öt százaléka bír. Az elaprózottság rontja a hatékonyságot, helyenként extrém helyzeteket is teremt. Az Agrárgazdasági Kutató és Informatikai Intézet például Dél-Csongrád megyében elvégzett egy költségelemzésen alapuló tesztüzemi mérést, amiből kiderült, hogy az aktív gazdálkodási időszakban a bérelt földön gazdálkodók gépköltségének felét a területek puszta megközelítése tette ki. Más okból, de arra is akad példa, hogy az állattartó telep saját bérelt takarmánytermő földjeiről tíz kilométeres kerülővel juthatott el a széna az állatok elé, mert a földprivatizáció során a korábban használt földutat a kárpótláson kimérték, az új tulajdonos pedig egy. jogvita miatt egyszerűen lezárta azt az állattartó vállalkozás gépei előtt.
Hogy mindez így alakulhatott, annak fő oka a rendszerváltozás után közvetlenül, kapkodva, átgondolatlanul véghezvitt földalapú kárpótlás és szövetkezeti vagyonnevesítés volt. Az előbb említett 2,6 millió földtulajdon lényegében ekkor „keletkezett". Különös, hogy a társadalom által joggal elvárt, a rendszerváltás egyik kulcselemének tekintett „igazságtétellel" kapcsolatban ma gyakorlatilag valamennyi politikai csoportosulás egyetért abban, hogy azt nem így kellett volna csinálni. A „tulajdonosteremtéssel" önmagában nem lett volna baj, de a birtokaprózódás a fizikai valóságban is végbement. Ez végzetesen megrendítette azt a korábbi, még a nehézségek ellenére is hatékonynak tekinthető, a nagy egységek és az abba szervesen integrálódó kistermelés (a sokat emlegetett „háztáji") gazdálkodási rendszerét. A folyamat gyorsan megmutatkozott a termelési és foglalkoztatási mutatókban is: a kibocsátott ágazati termék 1996-ra megfeleződött, maga a szektor pedig mintegy hatszázezer korábbi foglalkoztatottat veszített el.
Csakhogy ezen események óta eltelt tizenöt év - az egymást követő kormányok egyike sem volt képes érdemi változtatásra képes birtokpolitikával előállni. Ráadásul az egyre élesedő nemzetközi piaci versenyben a mi földhasználati viszonyaink miatt az ágazati vállalkozások már néhány szomszédos, korábban agrárgazdálkodási szempontból messze mögöttünk járó ország termelőihez képest is óriási hátrányba kerültek, a fejlett uniós versenytársakéról már nem is beszélve.
A politikusok, a kutatók és a „szakma" évek óta hiába keresi a kiutat ebből a helyzetből. Mivel egyik pillanatról a másikra a tulajdonviszonyokat ésszerűbbé tenni lehetetlen,, ezért a hosszú távú és biztonságos földbérleti rendszer kialakítása és támogatása látszik kézenfekvő megoldásnak. Csakhogy a tulajdonrendezést követő bizonytalanság ennek nem kedvezett, ezért kialakult a három-öt éves bérletek rendszere: tízéves vagy annál hosszabb távra szóló kontraktusról a használt területek kevesebb, mint 15 százalékán beszélhetünk. Márpedig rövid távon az úgynevezett birtokok „tartamos", tehát a földet nem kizsaroló, természet- és környezetkímélő használata közgazdasági képtelenség. Abban a legtöbb szakmabeli és ágazati politikus is egyetért, hogy e szempontból megnyugtató időtartam - az úgynevezett ésszerű gazdálkodási ciklus - legalább húsz év lenne, jogszabály azonban ilyesmit nem ír elő, jelenleg akár egy évre is lehet földbérleti szerződést kötni. Ez pedig a gyakorlatban nehezen értelmezhető. Ráadásul a földbérletek ára is sok vita tárgya: az természetes, hogy az országos átlagban a hektáronként 25-40 ezer forintos évi díjat a bérlő általában sokallja, a tulajdonos kevesli - a máig kialakulatlan, kölcsönösen hosszú távra elfogadott feltételek híján viszont érthető a birtokosok húzódozása a hosszabb távra szóló kontraktusokról.
A jelenleg használt terület kétharmadát kitevő földbérlet tehát megkerülhetetlen és általános jelenséggé, az ágazat üzletvitelében pedig alaptényezővé vált Magyarországon. Az uniós csatlakozás után hamar kiderült, hogy számos támogatási forma - elsősorban a környezetkímélő technológiákhoz kapcsolódó lehetőségek - puszta igénybevételéhez is pályázati alapfeltétel a tartamos gazdálkodás lehetősége. Ehhez pedig saját tulajdonú terület híján hosszú távú bérletre van szüksége a gazdának. Hasonló a helyzet a komolyabb fejlesztéshez szükséges banki hitel, s ezzel közvetve az uniós és hazai beruházási támogatások megszerzésekor is. Az egyik legnagyobb hazai kereskedelmi bank például üzleti szabályzatában rögzíti, hogy tízmillió forint feletti agrárberuházási hitel folyósításakor az „egyéb" ingatlanfedezet mellett a tervezett visszafizetés futamidejének kétszeresét kitevő, jogilag megtámadhatatlan földbérleti szerződéssel is rendelkeznie kell a pályázónak. (Hogy a bank egyébként mennyire is tartja megbízható hitelezési területnek az ágazatot, arra egyetlen példa: a saját tulajdonú termőföld fedezeti felajánlásakor a terület pénzintézet által megbecsült - jellemzően alacsony - forgalmi értékének 70 százalékát lehet beszámítani.)
A földhasználat ésszerűsítésében kulcsszereplő lehet(ne) az állam, pontosabban a mindenkori kormányzat, az ilyen irányú lépéseket azonban rendre politikai viharok kísérik. A kárpótlási időszakot követő Horn-kormány például kísérlet tett arra, hogy a hazai agrárvállalkozások számára megnyissa a földvásárlás lehetőségét, ám az elképzelés nyomán 1997-ben országos „földvédő-mozgalom" alakult ki, és a kabinet visszakozott az alapvetően a termelőcégek biztonságát célzó törvénymódosítástól. Az Orbán Viktor vezette kabinet egyrészt a zsebszerződések rendszere ellen indított támadást, az így „visszaszerzett" területek hazai családi gazdaságoknak való továbbadását tervezve (eredménytelenül), illetve e kitüntetett gazdálkodói kör számára minden korábbinál kedvezőbb földvásárlási hitelkonstrukciót hirdetett meg. Egyébként ez utóbbi akció viszonylagos sikertelensége (kevesebb, mint háromezer gazda élt a lehetőséggel, összesen mintegy ötvenezer hektárt megvásárolva húszéves kamatmentes hitelre) is azt bizonyította, hogy bár kétségkívül létezik földéhség Magyarországon, a kockázatvállalási kedv és az úgynevezett „jövedelembizalom" változatlanul hiánycikk az ágazatban.
Az ezután egymást követő szocialista kabinetek mindegyike zászlajára tűzte a birtokszerkezet ésszerűsítését, de érdemi eredményt egyik kísérlete sem hozott. Pontosabban ebben az időszakban jelentős: -földbázissá nőtt a jelenleg a Nemzeti Vagyonkezelő irányítása alatt működő állami földalap, amelynek működése éppen az elmúlt hónapokban éles támadások célpontja lett. Egy hivatali visszaélés miatt született elmarasztaló elsőfokú ítélet miatt decemberben távoznia kellett a területet felügyelő vezérigazgató-helyettesnek, Benedek Fülöpnek. A nemzeti földgazdálkodást és birtokpolitikát egyébként is végigkíséri a mindenkori vád: az aktuális kormány kliensei kezére akarja játszani a magyar földet, „mutyizik", és persze akad példa is erre.
A birtokpolitika jelenlegi felelőse, Gráf József agrárminiszter mindenesetre következetesen hárítja az erre vonatkozó gyanúsítást. „Annak adjuk a földet, aki termelni akar, nem mérlegelünk politikai szempontokat" - jelentette ki munkatársunknak. Ezzel válaszolt azokra az ellenzéki kritikákra, amelyek szerint a jelenleg pályáztatott ötvenezer hektáros bérelhető, illetve valamivel kevesebb megvásárolható állami területet olyan birtoktestekben hirdették meg, amelyeket csakis nagy tőkeerővel rendelkező óriásvállalkozások szerezhetnek meg. A miniszter ezzel szemben említett egy közelmúltbeli békéscsabai példát, amikor egy 800 hektáros, korábban Mezőhegyeshez tartozó, kiváló minőségű területet húszhektáros vagy annál kisebb egységekre bontva igyekeztek értékesíteni, ám csak a felét sikerült sikeresen árverezni. A többire vagy nem volt igény, vagy a több közös pályázó egymással volt képtelen megegyezni.
Pang tehát a hazai termőföldpiac, amit a szakértők szerint a már említett uniós árfel-verő hatásra való várakozás mellett az is jelez, hogy a kilencvenes évtized végén megindult és az elmúlt évekig tartó élénkülés belső forrásai elapadtak. A nagyon is létező hazai tőkés-magánvilág megvette már, amit akart, az erősebb, forrással rendelkező cégek földszerzését pedig jelenleg még a törvény korlátozza, ezért pénzüket egyelőre bérletek megszerzésébe igyekeznek fektetni, Patthelyzet alakult tehát ki és egyelőre megjósolhatatlan, mi is következik 2011 után. Gráf József bejelentette, hogy idén augusztus 31-ig a magyar kormány (várhatóan már nem ő) kéri az EU-tól a külföldiek földtulajdonszerzésére vonatkozó, egyébként a közösség szabad tőkeáramlásra vonatkozó alapelvével ellentétes moratórium hároméves meghosszabbítását. Csütörtökön a gazdakörök szövetsége ezt követelte, és az MSZP is javasolja a hosszabbítást.
Ilyen korlátozás jelenleg négy uniós országban működik. Egyik sem tartozik az újonnan csatlakozott államok közé. Tamás Gábor - Tanács István
Az 1994 óta érvényes jogi szabályozás szerint termőföldet ma hazánkban kizárólag hazai természetes személy és az állam, illetve önkormányzat vásárolhat. A magánszemélyek egyenként legfeljebb 300 hektárt szerezhetnek meg, a családtagokat azonban semmi sem korlátozza abban, hogy a külön-külön megszerzett területeket egy gazdasági egységben használják. Lényegében így működtetnek az ország számos térségében akár több ezer hektáros „családi" vállalkozásokat, amelyek azonban általában egy-egy, a környékben jól ismert befektetőhöz kötődnek. Az a korlátozás egyébként a jövőben is fenntartható.