2010. május 8. - Messzire került otthonról a magányos texasi lány, aki
soha nem álmodott arról, hogy egyszer a Fehér Ház lakója lesz. Sőt, talán már arról is lemondott, hogy megtalálja a párját, amikor Texas egyik legvonzóbb agglegénye a már "vénlánynak" számító Laura Lane Welcht feleségül kérte. Az egykori midlandi könyvtárosnő ezzel belekerült az Egyesült Államok egyik feltörekvő politikai dinasztiájába. George W. Bush felesége sosem tört saját politikai babérokra: ő volt talán az utolsó hagyománytisztelő First Lady, aki mindenben igyekezett megfelelni az átlag-amerikai elvárásoknak.
Hagyománynak számít az is, hogy a Fehér Házból távozó elnöki pár megírja visszaemlékezéseit, s általában az elnökfeleségek memoárjából lesz bestseller. Laura anyósa - idősebb Bush elnök felesége, Barbara Bush - még kedvenc spánielje, Millie nevében is papírra vetette szarkasztikus megjegyzéseit a fehér házi évekről. Millie kutya könyvét úgy kapkodták el, mint a cukrot. Várhatóan szépen fogy majd Laura friss műve, a "Szívből szólva" (Spoken from the Heart) című kötet is, noha korántsem olyan formabontó, mint az "Ezüstróka" - Barbara Bush-t fehér hajkoronája miatt becézték így - négylábú perspektívából megírt remeke.
Laura Bush egy interjúban bevallotta, csak akkor fogta fel, milyen stresszben, mekkora nyomás alatt töltötte el a nyolc évet az elnöki rezidencián, amikor férje mandátumának lejártával hazaköltöztek Texasba és végre fellélegezhetett. A Duplavéként emlegetett Bush soha nem volt különösebben lelkizős alkat, nem olvasta az újságokat, nem törődött a kritikákkal, az egykori könyvtároslány azonban szenvedélyes olvasó, így ő volt az, aki minden reggel szorgalmasan átrágta magát a vezércikkeken, és napról napra kénytelen volt szembesülni a gúnyolódással, a vitriolos megjegyzésekkel. Miközben őt magát máig a legnépszerűbb elnökfeleségek egyikének tartják, férjét az Egyesült Államok legpocsékabb elnökeként búcsúztatták.
A Bush-dinasztia persze arra számít, hogy a történelem majd rehabilitálja a 43. elnököt, ahogyan a Watergate-botrány miatt lemondásra kényszerült Richard Nixon szerepét is utólag némileg átértékelték. Igaz, Nixon keményen dolgozott, számos mélyreható külpolitikai elemzést, könyvet tett le az asztalra azért, hogy tekintélyét visszaszerezze. Ahogy folyamatosan saját rehabilitálásán dolgozik az emberi jogi kampányokban részt vevő, nemzetközi választási megfigyelői missziókat teljesítő Jimmy Carter is, aki - az idősebb Bush-hoz hasonlóan - csupán egy hivatali időt tölthetett a Fehér Ház első embereként.
Ha valaki arra számít, hogy ifjabb Bush nyolc évének mélyreható elemzését ismerheti meg Laura könyvéből, az csalódni fog. Az álmos nyugat-texasi olajvárosban, Midlandban felnőtt nő elsősorban fiatalkorának nosztalgikus emlékeit írja le érzékletesen, nagy részletességgel, a fehér házi esztendőket illetően kevésbé kitárulkozó. A mű egy profi újságírónő, a Parade magazin washingtoni tudósítója, Lyric Winik segítségével született, s a Bush-család ügyvédei bizonyára alaposan átrágták, mielőtt a 456 oldalas memoárkötetet a nyomdába küldték.
Laura tipikus kisvárosi lányként nőtt fel, egy szerény, középosztálybeli család egyetlen gyermekeként. A forró déli településen több volt az olajkút, mint a fa és a legizgalmasabb programnak a vasárnapi vurstli-fagylalt számított. Első emlékei néhány napig élt öccséről, illetve édesanyja két félresikerült terhességéről szólnak. Apja két állást is elvállalt, hogy eltartsa a családot, s nagyon vágyott volna egy fiúra, ahogy Laura is szeretett volna testvéreket. Végül azonban egyke maradt. Magányosnak, melankolikusnak írja le gyerekkorát: többnyire a könyveket bújta, vajmi keveset érzékelt az ötvenes-hatvanas évek társadalmi viharaiból, kívülállóként szemlélte a beatnemzedéket. Midlandben minden családi ház egyformán nézett ki, s eléggé fakó színeket öltött az "amerikai álom". A kisvárosi tizenévesek autósmoziba jártak, s hat órát kellett vezetniük, hogy egy nagyvárosba eljussanak. Kivételes alkalom volt, amikor Laura és barátnője farmerbe bújt, gyöngyöt fűzött a hajába, s elmentek "hippiket nézni" vagy egy Bob Dylan koncertre Dallasba.
A texasi lány eseménytelen életének egyetlen drámája egy szerencsétlen autóbaleset volt, amelyről a volt First Lady személyesen még nem beszélt, bár nem is volt titok. A 2000. évi elnökválasztási kampány idején ásták elő az újságírók - igaz, akkor azt írták, hogy a szerelme halt meg az ütközésben. Bushné a könyvben most helyesbít: a fiú csak "közeli barátja" volt. Laura apja kocsiját vezette, egy partiról mentek hazafelé a barátnőjével, amikor egy kereszteződésnél elnézte a stoptáblát és belerohant egy másik autóba, amelyben - mint később kiderült - a 17 éves lány osztálytársa ült. Laura a könyvben leírja, dermedten ült és imádkozott, hogy a másik kocsi vezetője életben maradjon. Mike Douglas azonban meghalt, Laura pedig, mint írja, hosszú évekre elveszítette a hitét. Azóta is hibáztatja magát, mert nem volt képes szembenézni a tettével, nem ment el a temetésre, soha nem kereste meg a halott fiú szüleit. "Soha nem tudom magam felmenteni a felelősség alól" - idézik a recenziók a késői vallomást. A vizsgálat megállapította, hogy a lány nem volt ittas és semmilyen szer befolyása alatt nem állt, nem is indítottak ellene eljárást. Utólag azzal magyarázza a balesetet, hogy kivilágítatlan volt a sarok, túl kicsi a stoptábla.
Már 31 éves elmúlt a kétdiplomás tanítónő, majd könyvtárosnő, amikor találkozott a nagy szerelemmel. A könyvből nem derül ki, aggódott-e amiatt, hogy a barátnői már sorra férjhez mentek. Egy ismerős házaspár kerti partiján találkoztak, s néhány hét múlva már egybe is keltek az egy évvel idősebb George W. Bushsal. Laura a rövid udvarlásról csak annyit mond, hogy rengeteg közös vonást találtak az életükben, gondolkodásukban. Pedig a Yale legbulizósabb diákjaként hírhedtté vált Bush egészen más életet élt: egyáltalán nem találta a helyét, apja - akkoriban már neves republikánus politikus, volt CIA-főnök - jóvoltából haszontalan állásokat töltött be. A könyvtároslánytól várta, hogy "stabilizálja" az életét. Közismert, hogy Bush a felesége hatására hagyott fel az ivással negyvenedik születésnapján. Ám Laura cáfolja a népszerű történetet, amely szerint el akarta hagyni a férjét a mértéktelen alkoholfogyasztás miatt. Állítólag csak újságírói poén volt, valójában soha nem mondta Duplavének: "Választanod kell, a Jim Beam vagy én!" A volt First Lady szerint Bush két ikerlányuk - Jenna és Barbara - születése után, családapaként vált vallásosabbá, megfontoltabbá.
Hillary Clintonnal vagy Michelle Obamával ellentétben Bush felesége nem élvezte a reflektorfényt. Laura azzal a feltétellel lett tagja a Bush-családnak, hogy soha nem kell majd kampányolnia. Ahhoz képest nagyon sok kortesbeszédet mondott, gyakran anyósával együtt, akivel - mint bevallja - nem kerültek túl közel egymáshoz. Férje először egy képviselői helyet pályázott meg, majd Texas kormányzója lett. Állítólag a Bush-szülők legnagyobb csodálkozására, ők ugyanis kisebbik fiukat - a későbbi floridai kormányzót, Jeb Busht - látták tehetségesebbnek. Laura számára igazi aranykort jelentettek a kormányzói palotában töltött évek. Akkoriban még nem védelmezték titkosügynökök, szinte hétköznapi életet élhetett, bármikor kiszaladhatott a lányokkal vásárolni vagy a postára. A Fehér Házban - különösen 2001. szeptember 11. után - erről már szó sem lehetett.
Laura Bush könyvében a legdiszkrétebben a legizgalmasabb időszakot, az elnöki rezidencián töltött nyolc évet tárgyalja. Ha elő is hozakodik néhány poénosnak talált történettel, beszámol a világ állam- és kormányfőivel zajlott találkozóiról, sokat nem tesz hozzá az amerikai történelem e válságos szakaszának mélyebb megismeréséhez. A 9/11-es terrortámadások idején - bár a titkosszolgálat úgy rángatta le a Fehér Ház alatti bunkerbe, hogy a lába sem érte a földet - állítólag nem igazán ijedt meg, csak az aggasztotta, hogy nem tudott kapcsolatot teremteni a férjével. Bush épp vidéki úton járt, s majd egy napig nem engedték visszatérni az elnöki különgépet Washingtonba. Laura hiába hívta az Air Force One-t, csak sokára sikerült telefonon beszélniük. Így jobb híján a tévén nézte dermedten a híreket.
Jórészt hallgat azonban arról, milyen viszonyban volt férje a kvázi miniszterelnökként országló Dick Cheney alelnökkel, s hogy mi volt a véleménye Donald Rumsfeld védelmi miniszterről, vagy Bush fő stratégájáról, Karl Rove-ról. Cheney csak egyszer mérgesítette fel, amikor egy vadászaton véletlenül meglőtte egy barátját, s leplezni próbálta az esetet. Laura akkor Bush stábfőnökén keresztül tolmácsolta ellenérzését, mire az alelnök a nyilvánosság elé állt.
A volt First Lady néhány neves demokrata politikusnak ugyanakkor nem tud megbocsátani. Neheztel például Nancy Pelosi házelnökre, aki gyakran bírálta a férjét, ám ők nagylelkűek voltak és ennek ellenére mindig meghívták a fehér házi társadalmi eseményekre, így "ott táncolhatott estélyi ruhában II. Erzsébet állami díszvacsoráján". Utólag is elítéli John Kerry volt demokrata elnökjelöltet, akit a férje 2004-ben legyőzött. Laura azt tanácsolta a férjének, hogy a melegek ügyét ne tegye kampánytémává, de Kerry egy tévévitában - a First Lady nagy megdöbbenésére - Cheney leszbikus lányával példálózott. Bush felesége Károly hercegről és Kamilla hercegnéről is elárul egy kis intimitást: egy fogadás előtt a poharukba csak jeget kértek, a walesi herceg pedig egy lapos flaskát húzott elő, s gint töltött kettejüknek. Berlinben megütközéssel fogadták Laura állítását, miszerint a heiligendammi G8-as csúcs idején "megmérgezték" volna az egész amerikai delegációt. Kétségkívül sokan rosszul lettek a küldöttségből, de valószínűleg egy vírus okozta a megbetegedéseket.
Elődjével, Hillary Clintonnal ellentétben Laura soha nem akart beleszólni a politikába, s ha adott is tanácsot férjének, azt szigorúan négyszemközt tette. A könyvben azt írja, utólag Hillary is megbánta, hogy külön irodát kért magának a Fehér Ház nyugati szárnyában, s felvállalta az egészségügyi reform kidolgozását, amelyet a kudarc után csak "Hillarygate" néven emlegettek. Laura mindig a háttérben maradt, nem járt be a kormányülésekre, szívén viselte az iskolások olvasásra nevelését, nemzetközi könyvhetek szervezését kezdeményezte. Bill Clinton feleségével, a jelenlegi külügyminiszterrel ellentétben soha nem vonta magára a közvélemény haragját, mindig elegánsan öltözködött, tökéletes volt a frizurája, nem vágott lámpákat a férje fejéhez. Talán csak az abortusz kérdésében tért el a konzervatív elvárásoktól, mivel azt vallja, hogy a döntés a nők magánügye, de lehet, hogy ez csak a családi szereposztás része volt. Könyvében sem árulja el, mit gondolt az afganisztáni vagy az iraki háborúról, a kínzásokról, a guantánamói fogolytáborról. A lányaival - ennyi szerepel a könyvben - imádkoztak azért, hogy Szaddám Huszein adja meg magát és Irak tegye le a fegyvert. Igaz, a háborút azóta sem sikerült befejezni. Elekes Éva
