2010. június 12. - Ki kell úszni! című, június 7-én megjelent
álláspontjukból idézek: „Aki él és mozog, s teheti, annak most a gátakon
a helye!” Az elmúlt 25-30 (!) évben sokszor tettem – mint volt műszaki üzemszervező – a kormányzati szerveknek különböző javaslatokat az árvizekkel kapcsolatban, persze feleslegesen. Árvíz utáni tanulságok és javaslatok című dolgozatomban, amit 2002-ben küldtem meg a Medgyessy-kormánynak, többek között ezeket is leírtam:
„Hajdanán 80-100 évenként volt a Dunán hatalmas árvíz, a Tiszán a hirtelen hóolvadás következtében ennél sűrűbben. A tervszerű és kiterjedt töltésépítéseknek köszönhetően hatékony védelmi fal alakult ki. A kőből épített, de még a földből keményre döngölt gát is jól bírta az akár több hétig is tartó árvízterhelést. A 10-20 évenkénti nagyobb árvízi rongálás kijavítására és újbóli megszilárdítására volt elegendő idő.
Az utóbbi időszakban azonban, egyre gyakoribbak a nagy(obb) árvizek. A folyómeder-közeli hegyekben véghezvitt rablógazdálkodás, erdőirtás következtében a lehulló csapadék, mivel nem hasznosulhat az erdőtlen területen, akadálytalanul zúdul a mederbe, és okoz mind sűrűbben árhullámot.
Az 1998 és 2002 közötti nagy árvizek alapján, alapos megfontolás tárgyává kellene tenni: vízügyi szakemberek – nem politikusok! – és civil környezetvédők konszenzusos javaslatait.
Például folytassa-e a (mindenkori) kormányzó hatalom az eseti árvízi védekezés és kártalanítás gyakorlatát, amely minden alkalommal, sokmilliárdos költséggel és az érintett lakosság mérhetetlen szenvedésével, egyben egyéni anyagi kárával is jár? Vagy egyszeri, de végleges gátépítéssel (árterület kialakításával) évtizedekre (századokra) megfékezhetővé tegye-e a mindenkori árvizeket? Ez bár a közös pénzből, az általunk befizetett adóból építendő, de emberi kötelességünk a természeti értékeink megvédése.
Magyarország nagy folyói más országokból hozzák az esetenként sokszoros víztömeget, és a folyók melletti falvak, városok lakói rettegve élik mindennapjaikat, nem tudva, mikor tör rájuk a mindent elsöprő ár. Emberi életek munkájának eredménye semmisülhet meg, néhány óra (nap) alatt.”
De nézzük tovább. A fővárosban óriási közlekedési gondot okoz, ha napokra (hetekre) le kell zárni a két észak–déli fő közlekedési útvonalat, a budai és a pesti alsó rakpartot. Azonban egy alsó rakparton létesített „kvázi alagútban” szintbeli kereszteződés nélkül lehetséges a ki-be csatlakozás, így mindkét sávban, folyamatos haladással, több jármű közlekedhet. A Duna felőli falat a legmagasabb árvízszint fölé kell szigetelve – nyílás nélkül – megépíteni. Ez a megoldás biztosítja, hogy soha többé ne kelljen az alsó rakpartokat lezárni.
Amennyiben megfogadták volna a 4-es metró építésének módosítására vonatkozó, 1998-ban tett javaslatomat, úgy e terv 2002-2003-ra megvalósulhatott volna, és nem kellett volna sok száz milliárdot rá feleslegesen elkölteni. Jutott volna minden fontos beruházásra és egyéb költségekre.
De hát, ahogy Szentmihályi Szabó Péter írja: Kellett a pénz a 4-es metróra. No meg az áldozatos tolvajbandának.
