2010. június 28. - Fizikus barátom úgy tíz éve egy hatalmas vihar
tombolása után kiszámolta, mekkora energia kell egy egészséges," harminc
méter magas és nyolcvanesztendős, csaknem méter törzsátmérőjű tölgy
kidöntéséhez. A pontos joule-okra, newtonméterekre nem emlékszem, csupán annyi maradt meg emlékeimben, hogy tekintélyes számok adódtak eredményül. A szélnek például óránként legkevesebb hetven-nyolcvan kilométeres lökésekben kell érkeznie, ám ez önmagában még nem elég, hiszen az állandó vagy a nem periodikus terhelést ugyanis viszonylag jól bírja a fa, míg a szabályos időközönként érkező taszajtásokra már megadja magát. Ilyenkor (ha jól emlékszem) úgynevezett állóhullámok alakulnak ki a törzsön, amely egy idő után a leggyengébb helyen eltörik. A másik lehetőség, hogy a vissza-visszatérő rángatás szétszaggatja elsőként - a vékonyabb, majd utána a vastagabb gyökereket, tartás híján a növény pedig fölborul.
A villám sújtotta fa leginkább úgy néz ki, mint amit derékba kapott - egy aknagránát. Szilánkosra, szálasra nyílva, általában a föld fölött néhány méterrel reped szét, s omlik le a lombja. A jelenség magyarázata viszonylag egyszerű: amikor a kimagasló élőlényt telibe találja az égi-földi elektromosság, akkor a benne lévő vízből a nagy hő hatására hirtelen gőz szabadul föl, amely nem tud hová elillanni, így jobb híján szétveti a törzset. Azaz égzengés esetén nemcsak az elektromos kisülések, hanem a leszakadó súlyos ágak miatt sem tanácsos a messze kimagasló tölgyek, bükkök, fenyők alá telepedni.
S ha már a villámoknál tartunk, illik megemlékeznem a kilencvenes évek közepén elhunyt rádióamatőrről, akin maradandó emléket hagyott egy földből kicsapó fényes ív. Történt, hogy Fonzi bátyánk még suttyó cserkészként a Bakony rengetegeiben, a Nagy-Pápavár tövében holmi félig kiszáradt patakvölgyben kirándult, amikor váratlanul meglepte őket a vihar. Míg társai előreszaladtak egy esőbeállóhoz, ő lemaradt, mert velük ellentétben nem félt a természettől, s szerette nézni a villámokat. Fedezékbe húzódott egy visszahajló szikla alá, s onnan szemlélte az eseményeket -
egészen addig a pillanatig, míg a vele szemközti tölgyet telibe nem találta a mennykő. Évtizedekig mesélgette, még a falevelek is világítottak a szertefutó hatalmas töltéstől. Vallomása szerint nem igazán ijedt meg, de roppant mód rosszul lett, s jórészt elvesztette a látását. Az orvos a magas lázat, az émelygést, a fejfájást utólag a csodaszámba menően túlélt elektrosokkal, míg a keletkezett szemgyulladást a néhány méterről akarata ellenére végigélvezett villanással magyarázta.
A priznicnek, a nyálcsordító leveseknek, a napi négyszeri kamillázásnak és a gondos anyai ápolásnak hála a kis Alfonz kilencvenöt százalékig rendbejött - az ötszázalékos hiány két, középen megtörő párhuzamos vonal volt a szemgolyóján. Azaz a szikra beégett nyoma, amely haláláig elkísérte. Nem mellékesen érdemes közbevetni: a fa túlélte a szerencsétlenséget.- Ez onnan tudható, hogy Fonzi bátyánk a nyolcvanas évek elején régi cserkészcsapata nehéz időket túlélt tagjaival újra sorra fölkereste boldog ifjúsága kirándulóhelyeit, így eljutottak a Bakonyba, ahol mindenki nagy meglepetésére ráleltek a sziklára és az évszázados tölgyre. (Hogy valóban azt a helyet találták meg, vagy csak rámondták, nehéz lenné eldönteni, ellenben a párhuzamosan sérült szemért magam állok jót.)
Kissé eltértünk a viharos időtől és a fakidőlésektől, de érdemes megemlékezni még egy kárféléről, amely tán a legtöbb balesetet okozza az erdőkben, utak, rétek mentén. Az alattomos és meglepetésszerű borulatok gyakori oka nem más, rnint az átázott talaj és a szél együttes hatása. A sok eső kilazítja a földet, a gyökerek pedig a ringatódzó mozgás hatására szabályosan kicsúsznak a talajból. Ahhoz hasonlóan, mint amikor gyermekként csuromra ázott spárgával akartunk halat fogni. LÁZIN MIKLÓS ANDRÁS
