2010. július 1. - A minap kaptam egy levelet, amelyben - kedves ismerőseim - főző- és dalnokversenyre invitálnak.
Némi egyeztetés után atyai jó barátommal és mentorommal arra a
következtetésre jutottunk, hogy a megméretésen részt veszünk, mi több,
meg is nyerjük (ehhez kétség sem férhet).
A becslések alapján mindkét kategóriában öt-hat csapat indul, tehát
nyugodtan állíthatjuk: családi légkörben zajlanak majd a tüzes
küzdelmek.
A díszes esemény reggelén - a helyszínre érve - bőséges reggelivel
kezdtünk, amely állt egy szép darab húsos császárszalonnából, pár darab
hagymából és némi kenyérféléből (pár csepp rizlinget még a tisztesség
kedvéért mellékeltünk). Ezek után elégedetten és kellemesen eltelve
kezdődött az érdemi munka.
Bográcsos vaddisznósüldő, babos káposztával dúsítva.
Már eme mondat kiejtése is csodás, mennyei élvezeteket sejtető,
gyomornedvborzoló baráti bizalmaskodás. Elkészítése pedig jutalom,
fenomenális beteljesülés. Lássuk tehát a tetteket: hat-hét fej apróra
vágott közepes méretű hagymát a felhevített zsírra helyezünk, ügyelve
arra, hogy szépen, lassan dinsztelődjön, éppen hogy csak párolódjon.
Mintegy húsz perc után, mikor a hagyma már gyönyörűen szinte egybeért a
zsírral (ilyenkor szokott megjelenni, kenyérrel a kézben néhány
megátalkodott bográcskerülgető „szakértő", és kóstolásra ajánlják
magukat), ráteszem a kicsontozott, átmosott, felkockázott süldőhúst.
Felelősségteljesen összekeverem, sózom, borsozom, majd elfogyasztok egy
korsó kellemesen hideg sört.
A tűzre szigorúan ügyelve, hagyom, hogy a bográcsban egymásra találjanak
az összetevők. Ilyenkor túl sok teendőnk nincs, úgyhogy az érdeklődők
számára nyugodtan el lehet mesélni a vaddisznósüldő elejtésének izgalmas
körülményeit. Az elbeszélés hallatán néhányan fanyalognak, egy páran
még megjegyzéseket is tesznek a vadászat etikátlanságára (érdekes módon,
amikor a „szegény" és „ártatlan" vadmalackát el kell fogyasztani,
tányérjukkal az elsők között ők állnak a sorban). Miután végeztem a
történettel körbenézek és látom, hogy körülöttünk mindenki serénykedik.
Egyik helyen halászlé forr, máshol klasszikus gulyás készül, de van, aki
spenóttal vagy éppen paradicsomos polippal próbálkozik. Szép az élet.
De térjünk csak vissza a saját bográcsunkhoz. A hagyma, a fűszerek és a
hús tüzes menyegzője után az egészet meghintem gerslivel és ráteszem az
apróra vágott, átmosott savanyú káposztát, a tetejét megszórom jófajta
pirospaprikával és jó egy órán keresztül - még mindig lassú tűzön -
tovább főzöm. Segítőim bőszen kóstolgatnak (nekik szabad), és amikor
közös nevezőre jutunk, belekeverem az előfőzött babot, forralok rajta
egyet, és asztalhoz parancsolom a népet. Tejfölt, kenyeret teszek az
asztalra.
Elégedett csend, csak a műanyag evőeszköz ütemes csörömpölését hallani.
Következik a dalnokverseny -Ángyom asszony mondta, inni köll, csak
inni...! -, amelynek részleteibe nem mennék bele.
Ja, és hogy a végén ki győzött? Mindenki. Jáger
