2010. augusztus 6. – EGYSZER VOLT. Halló... halló... - a nyavalya törje ki ezt a telefont! Halló! Na végre! Lacikám, te vagy az? Már napok óta próbállak elérni, de itt, a Bükk tetején nem akarnak működni a telefonok. Tessék... ? Mi? Nem, nem vadászom. Családi nyaralás. Tudod, gyerekek, feleség, jó levegő, kirándulás, vendéglők, jó borok meg ilyesmi... Te is tudod, hogy ebben a miliőben szentségtörés lenne részemről kiejteni azt a szót, hogy vadászat... De képzeld el, tulajdonképpen ezért is hívtalak: pár napja, egyik kirándulásunk vége felé, már majdnem a szállodánál jártunk, amikor találtunk egy gyönyörű rétet - tudom, hogy nem meglepő ezen a helyen -, de nem fogod kitalálni, hogy mi volt az egyik sarkán... Igen! Pontosan az. Egy magasles. Amikor elmentünk mellette, csak a szemem sarkából méregettem, nehogy az asszony észrevegye sóvárgásomat, de ahogy visszaértünk a szállodába, egy óvatlan pillanatban már a recepcióst faggattam, hogy mit tud arról a helyről, járnak-e arra vadászni. Azt ígérte, megkérdezi az erdészt - mivel közeli jó barátja -, hogy esetleg esténként felülhetnék leskelődni... Halló! Itt vagy még? Nehogy most szakadj meg... Halló. ..! Azt hittem, megszakadt, nos, képzeld el, azóta esténként kiruccanok nézelődni, hallgatózni. Általában jön velem a lányom, úgyhogy nem érheti szó a ház elejét. Rengeteg őzet látni, és ami a legszebb az egészben - mivel most van a nászidőszak -, szebbnél szebb bakok parádéznak előttünk a placcon... Hogy mondod... ? Nem, nem, hívással nem próbálkoztam. Tudom, hogy akkor még közelebbről nézhetnénk őket, de sípom sincs, meg nem is nagyon tudnám használni, mivel még nem nagyon próbáltam. De most, hogy mondod, lehet, hogy leszaladok Miskolcra - biztos, hogy van ott vadászbolt -, és veszek egy őzhívó sípot, de... Halló! A rosseb egye meg, ez megszakadt.
Halló! Itt vagy? Képzeld el, kaptam sípot, de ez valami megátalkodott szerkezet, mert csak úgy szól, ahogy neki tetszik. Mi? Hogy rosszul fújom? Az könnyen lehet... Mit mondasz? Már megint alig hallak... Jó, várok. Halló, itt vagyok...! Rendben, figyelek... Azt a második strófát elfújnád még egyszer? Értem, és ezzel próbálkozzam én is? Rendben, a másodikat négyszer-ötször elfújom, egymás után pár másodperces szünetekkel. Holnap hív... Na, megint megszakadt.
Halló! Lacikám... képzeld el, szenzációs, elsőre sikerült. A lányommal alighogy felültünk a lesre - mondanom sem kell, alig akart eljönni velem, és csakis azért sikerült elcsalnom, mert megígértem neki, hogy most olyat lát, amit még az oviscsoportjában senki. Tehát, leülünk, én meg megfújtam pont úgy a sípot, ahogy tegnap hallottam. Igazán magam sem hittem, hogy sikerül, de csodák csodájára megzörrent előttünk a bokor, és kilépett egy gyönyörű suta a még gyönyörűbb gidáival. Szépen odaóvatoskodott a les elé, és csak a nyakát nyújtogatta, kíváncsian nézelődve. Aztán a két gida elkezdte nyaggatni az őzmamát a vacsoráért, aki természetesen hagyta magát. A kislányomnak tátva maradt a szája, és mit tagadjam, én is lélegzetvisszafojtva figyeltem, úgyhogy ez a hívás pompásan sikerült. Jáger
