2010. november 4. - EGYSZERVOLT...
Ballagok a magasles felé, és nézem az egyre kopaszodó fákat, hallgatom a
fészekrabló szarka vészjósló cserregését, és a természet örök
körforgásán, az elmúláson tűnődöm. Mert elmúlik az erdő, a mező, elmúlik
a nádas, elmúlik minden, és egyszer talán... Szomorkás idő van, levélkergető, kabátba bújó, gallérfelhajtó, hullámzóan szeszélyes Ősz.
Ballagok a les felé, miközben meg-megállva hosszasan kémlelem az erdőt. A látvány egyszerre lenyűgöző és elszomorító. Ezernyi szín, ezernyi árnyalat egy témára komponálva, ahol az idő nagy karmestere, az elmúlás dirigálja a végzet szimfóniáját.
A lesen aztán szép csendesen pakolgatok. Rendezgetem gondolataim és tarisznyám összes cókmókját. Mellém kerül a messzelátó, a puskát betámasztom a sarokba, térdeimre pokrócot terítek, és hagyom, hogy befogadjon az erdő... Amikor aztán a külső zajok már megszokottá válnak, amikor már csak a szívem ütemes dobbanását hallom, nos, akkor már tudom, hogy megérkeztem, ismét otthon vagyok. Már-már kezdeném jól érezni magam, de eltelik pár pillanat, és a lelkem mélyén már dörömböl a szomorú, félreismerhetetlen igazság: igazán otthon „itt" sohasem lehetek. Sohasem, mert „itt" csak „betolakodó", ideig-óráig megtűrt, két lábon járó élőlény vagyok, ki töltött puskával játszik Istenembert.
És vajon jól van ez így?
Kegyetlen kétségek kezdenek táncolni bennem. Véget nem érő, hosszú komédiát játszanak velem, amelyben a természet maga a színpad, és én csak egy apró díszlet vagyok, ki néha, nagy ritkán, a sors szeszélyes fintora miatt válik főszereplővé. Dilemmák, érvek és ellenérvek ütköznek egymásnak ott mélyen, legbelül. Élet és halál, jó és rossz, tűz és víz találkozik, de dűlőre nem jutok.
Keresem a megoldást, de nem találom. És végső kétségbeesésemben, amikor már majdnem megadom magam, és feltett kezemre szög kerül, belém hasít egy idézet, amely visszaránt a valóságba:„...és elveszem a rókától a bundáját, mert valaki nekem adta..."
- Valaki nekem adta..., valaki nekem adta... - dolgozik, visszhangzik bennem egyre erősebben, egyre hangosabban a felismerés. Ilyet csak az tehet, aki annak idején különbséget tett ember és állat, ösztön és értelem között.
És ha ez a valaki nekem adta, akkor ezáltal felhatalmazott, és kezembe tette a mindenkori döntés jogát is.
Ha ez így is van, ha ez is az igazság, akkor ezzel a lehetőséggel visszaélni mindenképpen végzetes hiba, megmásíthatatlan baklövés lenne, hiszen akkor egy csapásra vadászból gyilkosokká válnánk.
Igen, gyilkosokká!
Ülök a lesen, és távcsövemmel csendesen kémlelődöm. A hosszú, szélfútta barázdák közt csapzott nyúl tisztogatja sáros tappancsait, a rezgő bokrok alatt színes fácánok lapulnak riadtan, és a még lábon álló, zörgő kukoricába egy szarvas tűnik el szellemként, nyomtalanul. Pont úgy, mintha ott sem lett volna. Jáger
