2010. november 15. - Egy réges-régen élt egér esete tudatta az emberiséggel azt, hogy a zöld növények oxigént termelnek: 1774-ben Joseph Priestley angol kémikus - bizonyítandó elméleti feltevését - egy sajtbura alá zárta kísérleti alanyát, a levegőtől elzárt üvegedényben lévő menta társaságában azonban gond nélkül elvolt az apró, roppant tevékeny rágcsáló. Azt pedig, hogy a gazdasági szaklapokban nem csak ügyesen egymás mellé válogatott statisztikai adatok, senki által nem ellenőrizhető számok és utólag tévesnek bizonyuló növekedési jóslatok vannak, ez a színes tudományos hírecske bizonyítja a The Economistban. A brit gazdasági hetilap október eleji számának címlapján A világ tüdeje cím olvasható, harsogó zöld dzsungellel és szivárványos tollazatú madárral a háttérben, belül tizennégy oldalas riport foglalja össze földünk erdeinek jelenlegi helyzetét és jövőjük kilátásait.
Az összeállítás afféle „van egy jó hírem meg egy rossz hírem" történet. Már a szerkesztőségi előszóból kiderül, hogy amíg például az Amazonas esőerdeinek iparszerű irtása az elmúlt évtized második felében jelentős fordulatot vett, a világ más szegény vidékein egyelőre fékezhetetlenül forognak a fűrészgépek. A jó példaként felmutatott Brazíliában, ahol 2004-ben még mintegy 2,8 millió hektárnyi erdőt vágtak ki, a tavalyi adatok szerint már „mindössze" 750 ezer hektár esett áldozatul a mohóságnak, ugyanakkor a második legnagyobb trópusierdő-birtokos országban, Kongóban a fékezhetetlen népszaporulat és a pokoli szegénység tovább hajszolja a favágók serégét. A klímaváltozás rémével fenyegetett világ boldogabbik felén, Észak-Amerikában és Észak-Európában zajlanak az erdő-újratelepítési programok, a világgazdasági trónkövetelő Kína is állami faültetési kampányba",- fogott, azonban az ENSZ által sürgetett totális fordulat az erdőpusztításból az erdőszaporításba még várat magára.
Hat gazdag északi ország összesen négy és fél milliárd dollárt ígért a koppenhágai klímacsúcson a projekt támogatására - írja az Economist. A 2009-ben éppen csúcson lévő és még korántsem lecsengett pénzügyi és hitelválság azonban aligha olajozza a szép terveket. Európa őslakossága nemcsak szegényedik és súlyos szociális gondokkal néz szembe, de öregszik és fogyatkozik is, miközben földünk népessége 2050 körül elérheti a kilencmilliárd főt. Az említett, ma 70 milliós Kongó lakossága várhatóan 140 milliósra növekszik, és Ázsiában is folyamatosnak tűnik a népességrobbanás.
Mindez, egyebek mellett, szükségszerűen az erdők fáinak folyamatos kitermelésével és elkótyavetyélésével, az irtványföldek élelemtermesztésbe vételével jár együtt - ami által folyamatosan csökken az esőerdők oxigén- és pára- (azaz: édesvíz-) termelő hatása. Ezzel szemben nem látható, hogy., mi módon csökkenthető elégséges mértékben az, ipari és energiatermelés, a fűtés és járműközlekedés „termelte" szén-dioxid, a kártékony emisszió (szennyezőanyag-kibocsátás) mennyisége. Nem tartozom a globális elméletekben vakon hívők közé, ám az elgondolkoztat, hogy a szárazföldjeinken sok millió számra élő és szaporodó állat- és növényfajok 80 százaléka a trópusi esőerdők területén található. Ezt a pusztítást aligha cselekedheti meg az emberiség büntetlenül.
Kitér az Economist tanulmánya az erdőirtás történelmi-földrajzi, ha úgy tetszik, „kultúrtörténeti" vonatkozásaira is. Az északi féltekén, Eurázsiának és Észak-Amerikának a sarkkörig kiterjedő részén, Skandináviától Szibérián át Kamcsatkáig és Kanadáig, s részben az Egyesült Államokban az erdők mintegy 11 százaléka (csak az Egyesült Államokban mintegy 100 millió hektár) tűnt el a XIX. században. A lap nem foglalkozik a mai Oroszország erdeinek helyzetével és jövőjével, de ismerve az ottani „hagyományos rendet", nem lehetünk nyugodtak. Idézi viszont a lap két orosz fizikus megfigyeléseit, miszerint nem a légkör hőmérsékletének emelkedése a fő oka az erősödő viharoknak, hanem az erdők kibocsátotta vízpára egyre csökkenő fékező-szabályozó hatása. A kettő persze alighanem összefügg.
Ami minket, magyarokat is érint, a riport azon rövidke, alig húszszavas része, ahol megemlítődik, hogy Európában a középkorban bizony kiirtották az őshonos tölgy-, bükk- és nyírfaerdők körülbelül fele részét, s ez a biológiai környezetváltozás lett az egyik oka a XIV. századi járványoknak. A középkori Magyar Királyságot azért nem érintette érzékenyen a pestis - amely megfelezte a nyugati országok népességét -, mert a Kárpát-koszorú és a belső hegyvidékeink irdatlan erdőségei majdhogynem ősállapotukban maradtak, nálunk nem fejlődtek túlnépesedett városok, és egészséges, egymástól ökonomikus távolságra fekvő falvak hálózata alakult ki. A legnagyobb mértékű fakitermelés a XIX. század második felében, a magyar ipari forradalom idején következett be, a vasút- és városépítés hatalmas fejlődésének korszakában. Az északi és keleti Kárpátok fenyveseiből dőlt a deszkának való fa a fűrésztelepekre, lombos erdőinkből szerszám, bánya, vasúti talp, épület, bútor és tűzifa lett, gyakorlatilag pótlás nélkül. Egy tőkeszegény országban kis pénzből hatalmas vállalkozói hasznot lehetett húzni a rablógazdálkodásból. 1920-ban odalett a magyarországi erdők csaknem kilencven százaléka, a tűlevelűek úgyszólván egésze. Az alföldi síkokon az idegenből származó akácfa telepítése folyt, ma is akác alkotja haza erdeink többségét. Napjaink felettébb sajátos fejleménye, hogy a maradék szálerdőink legértékesebb fáit, a cser-, bükk- és gyertyánféléket a fűtő és áramtermelő erőművek fűtésére vágják ki és adják el. A Bakony, a Vértes, a Mecsek és a Bükk-hegység többnyire negyven-nyolcvan éves keményfái rönkökként hamvadnak el az erőművek kazánjaiban, szén-dioxidot termelve az eltűnő lombozatuk termelte oxigén helyett. „Megújuló energiaforrásként" kezelik, némi cinizmussal, hiszen a reprodukciójuk évtizedekbe telik.
„A fák pénzt tudnak teremni" - állítja a Economist egyik közcíme, s ez az ökonómia nyelvén igaz. Az ökológia nyelvén azonban nem, hiszen, ha új erdőt lehet is pénzből telepíteni, nincs az a pénz a világon, ami oxigént és vízpárát tudna adni földünk élővilágának. Hát csak óvatosan azzal a láncfűrésszel, emberek! Ludwig Emil
