2005. február 26.
A lefoglalt szállítmányok többszörösére tehető az elpusztított védett madarak száma
Erre vártunk nyilatkozta az elsőfokú ítélet után a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület vezetője. Most történt meg először, hogy súlyos természetkárosításért börtönbüntetést szabott ki magyar bíróság. Négy esztendeje, 2001 novemberében egy kamionban 11 771 védett madár lefagyasztott tetemére bukkantak a vámosok a nagylaki határátkelőhelyen. Az anyagi kán eleinte 300 millióra becsülték, ám a szárnyasok olasz vendéglőkben megtalálható áraival számolva a zsákmány értéke elérte az egymilliárd forintot.
Keller András Lászlóné és hét társa perében 2005. február 17-én hirdetett ítéletet a Mohácsi Városi Bíróság. A büntetéseket lopás és élő szervezet tömeges pusztulását eredményező természetkárosítás miatt szabták ki. Három év és négy hónap szabadságvesztéssel büntették az olasz vadászok utazásait szervező, az áru kicsempészésében is segédkező utazási iroda volt vezetőjét, valamint az egyik olasz vadászt. Négy magyar közreműködő közül hármat egy év és tíz hónap, egyet pedig két évig terjedő szabadságvesztésre ítélt a bíróság. Két olasz egy év és öt hónap, illetve tíz hónap - felfüggesztett - börtönbüntetést kapott. Mellékbüntetésként az olasz vadászokat négy, illetve tíz évre kiutasította a bíróság Magyarországról, több vadászt pedig kártérítésre kötelezett és évekre eltiltott a vadászattól. Az ítélet ellen a vádlottak fellebbeztek. Természetkárosításért öt évig terjedő szabadságvesztés szabható ki, a másodfokú bíróság tehát enyhítheti vagy szigoríthatja a büntetés mértékét.
A vádlottak 2001. november 5-én negyvennél több védett, sőt nemzetközileg is védett madárfaj (cigányréce, haris és nagy póling) 11 771 példányának fagyasztott tetemét próbálták meg átcsempészni a magyar-horvát határon. A nyomozás kiderítette, hogy a védett madarak túlnyomórészt Békés megyében kerülhettek puskavégre úgy, hogy a vadásztársaságok, vadászatszervezők munkatársai segítették ebben a hazánkban egyébként legálisan vadászó olaszokat, akiktől a segítségért jelentős pénzbeli ellenszolgáltatást kaptak.
Évente több ezer olasz vadász utazik Magyarországra, túlnyomó többségük betartja a szabályokat. A vadászengedélyt szigorú vizsga után kapják meg otthon az olaszok is, a természet- és fegyverismeret mellett azt is tudniuk kell, hogy mi és mikor tilos. A vadászat Olaszországban is úri passzió, bár korántsem olyan státusszimbólum, mint nálunk, ahol a régi és az új nómenklatúrának egyaránt kedvelt szórakozása. Olaszországban a tilalmakat áthágó vadászok súlyos pénzbírságra számíthatnak, ha pedig védett fajból ötnél (!) többet pusztítanak el, még börtönre is. Nem csoda tehát, hogy szívesebben hágták át a szabályokat külföldön, elsősorban a korrupciós és vadászati lehetőségeiről messze földön híres Kelet-Közép-Európában. A Mohácsi Városi Bíróság ítélete talán ezután megfontolásra készteti őket.
Az olasz vadászok fegyelmezetlen vendégnek számítanak. Azt tartják róluk, tüzelnek mindenre, ami mozog, állatra, fára egyaránt, csak azért, mert töltényük van. A szóbeszéd szerint hazánkban magtárakba is behívják őket, ahol sok a madár és a rágcsáló, sőt jó pénzért éjszakai reflektoros hajtásokat is szerveznek nekik, ami a vadászetika szabálykönyve szerint orvvadászatnak számít. A 2001-és esetet követően a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, valamint a WWF Magyarország egyenesen azt követelte a kormánytól, hogy tiltsa be az olaszok számára a magyarországi vadászatot.
E hatalmas zsákmány és még ki tudja, hány hasonló, amelyik nem akad fenn a vámon, azonban üzletszerűen végzett madármészárlás és madárcsempészet eredménye. Észak-olasz éttermek konyhájában ugyanis nagyon várják a közkedvelt és nem is olcsó csemegének való kismadarakat, amelyek helyben nem szerezhetők be. A vonulási időszakot, a tavaszt és az őszt leszámítva ritka vendég ott a madár, saját költőállomány nincsen, legfeljebb feketerigóra lőhetnének a lelkes vadászok, az azonban már rémülten menekül az emberek elől. Egykor az olaszok, más mediterrán népekhez hasonlóan, tömegesen ejtették el völgyhálóval a magas hegyek fölött átkelő, majd a völgyekbe leereszkedő, megpihenő madarakat, az 1921-és nemzetközi madártani konferencia nyomán azonban tiltottá vált ez a módszer.
A madárcsemege tehát ritka és kívánatos kincs, az olasz pedig, aki amúgy is szeret lövöldözni, elindul, hogy megszerezze. Hogy miért éppen a mi a vidékünkön próbálkozik?
A környezetvédelmi minisztérium 2002-es adatai szerint a megelőző két évben a magyar és olasz határállomásokon négyszázezer védett madár tetemét foglalták le olasz vadászoktól. A becslések szerint a Kelet-Közép-Európában elpusztított védett madarak száma a határokon lefoglalt illegális szállítmányok többszörösére tehető. Az illetékesek abban egyetértenek, hogy mindez nem történhetne meg a helyi vadászok közreműködése nélkül. A 2001-és kirívó esetben ez be is bizonyosodott, hiszen nemcsak olaszokat, hanem magyarokat is börtönbüntetésre ítélt az elsőfokú bíróság. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy több ezer madarat csak jól szervezett társaság képes összegyűjteni, azaz kilőni vagy csapdázni, majd a kiszállításig biztonságos helyen tárolni. Az olaszok leleplezése amúgy nem volt nehéz, a tettesek olyan biztosak voltak a dolgukban, hogy a fagyasztott madarakat tartalmazó dobozokra még rá is írták, melyik kinek a zsákmánya. A rendőröknek csak meg kellett számolniuk, kinek mennyi kártevés van a számláján.
A magyar vadásztársaságok működése jól szabályozott, de a rendszer magában rejti a visszaélés, az egyéni haszonszerzés lehetőségét. A társaságok vadgazdálkodási terv alapján működnek, és ha van szabad kapacitásuk, amelyeket a tagok nem használtak ki, vagy bevételt akarnak szerezni, akkor vendégvadászokat fogadnak, akik viszont nem lövöldözhetnek hivatásos kísérő felügyelete nélkül, és akkor is csak olyan vadra, amelyre a kiadott engedély szól. A kísérőnek pedig dokumentálnia kell minden eseményt. A vendég emellett már a határon kézhez veheti azt az anyanyelvén írt tájékoztatót, amelyből megismerheti a magyarországi vadászati és természetvédelmi szabályokat, a védett fajok színes ábrájával együtt. Ebből megtudhatja például, hogy hazánkban tizenhármat kivéve minden madárfaj védett. Még a házi veréb is! A korrekt előírások ellenére azonban találhatnak a szabályokat megkerülni vágyó vendégvadászok olyan társakat, akik jó pénzért hajlandók szemet hunyni a kihágások felett.
A magyarországi vadászterületek alaposan megváltoztak az elmúlt ötven évben. Az apróvadállomány a töredékére csökkent, sok helyen már nincs is mire lőni. Alig maradt nyúl, fácán, vadkacsa, vadliba. Az élőhelyek leromlása, a monokulturális gazdálkodás, a nagy szélességű munkagépek elterjedése, a vegyszerezés, a mozaikos területű élőhelyek felszámolása, a minden vizet szabályozó hazai vízgazdálkodási gyakorlat, valamint az ember terjeszkedése okolható a változásokért. A fácánpopulációt csak mesterséges tenyésztéssel lehetett fenntartani (volt olyan év a szocializmusban, amikor több mint kétmillió fácánt engedtek szabadon), ez a beavatkozás azonban a faj genetikai és etológiái változását eredményezte. A tenyésztett fácánok a természetben jámbor baromfi módjára viselkedtek, szinte odasétáltak a puskacső elé. Emlékszünk még arra, hogy pártunk és kormányunk vezetői nemcsak magaslesről, hanem helikopterről is szívesen vadászgattak, a kötelezően bőséges terítéket rendelő állami vadászat intézményét legutóbb miniszterelnökként Medgyessy Péter is megidézte, aki több száz tenyésztett vadkacsákat mészárolt le román kollégájával a Hortobágyon. Lehet-e csodálkozni azon, hogy az eltelt évtizedekben megromlott az évszázadokig oly szigorú vadászmorál?
A vadásztársaságoknál esetenként nemcsak a morál alacsony, de a pénztárca is lapos. Sok a kiadás, kevés a vadból befolyó pénz. A bevételkényszer mellett nagy bűnre csábító erő az emberi kapzsiság, hiszen az olaszok bizonyos „szakmai szolgáltatásokért" zsebből zsebbe is hajlandók fizeti. Jól tudják ezt azok a vendégek, akik védett madarakra vágynak, és azok az utazási irodák is, amelyek ennek tudatában szerveznek vendégeket Ukrajnába, Romániába, Szerbiába, Fehéroroszországba vagy Észtországba. Nem a jogszabályokkal, törvényekkel van tehát a baj, hanem azok betartásával. A vadászat a szocializmus évtizedeiben úri passzióból lett elvtársi passzió. Idő kell, hogy ismét kizárólag az úri lelkületűek sportja jegyen. A mostani szigorú ítélet talán elegendő figyelmeztetés lehet.