2011. február 27. - Az a nemrégiben kiszivárgott WikiLeaks dokumentum,
amely szerint szaúdi diplomaták értesítették az Egyesült Államokat, hogy
Szaúd-Arábia olajtartalékait jelentősen túlbecsülték (azaz 400 milliárd helyett 700 milliárd hordóról beszéltek), és az Amerikával különleges kapcsolatokat ápoló arab állam a jövőben nem lesz képes hatékonyan kordában tartani a világpiaci olajárakat, egészen új megvilágításba helyezi az Észak-Afrikán végigzúduló forradalmi hullámot.
Az általánosan elfogadott értelmezési keret (miszerint az önmagukat túlélt dinasztikus rendszerek dominószerű összeomlása zajlik) helyett, vagy inkább mellett kínálkozik egy másik sorvezető is: talán arról van szó, hogy az olajban gazdagnak nevezett, hatalmi és gazdasági szempontból is az olajjövedelmektől függő térség már az olajbőség utáni időszakra készül.
Az olaj elfogyásával nem csak a Wiki-Leaks riogat. Egy öt évvel ezelőtt megjelent könyvben (Az olajkorszak vége) egy amerikai újságíró az összes nagy olajkitermelő államot végigjárva azt a konklúziót fogalmazta meg, hogy ezek az államok gyakorlatot csinálnak a készletek túlértékeléséből, mert ez az egyetlen eszköz, amivel a világpolitikai súlyukat úgyszólván befektetés nélkül tudják növelni. Vagyis: senkinek nem érdeke, hogy a saját határain belül a valóságosnál kevesebb olajat hazudjon, viszont busásan megtérül, ha a tartalékokat felfelé kerekítik. (Más kérdés, hogy az internacionális – például a nemzetközi energiaügynökségtől származó – készletbecslések semmivel sem megbízhatóak, azokat is túlságosan sok politikai és gazdasági érdek torzítja).
Amikor az olajtermelési csúcs (peak oil, az a pont, ahonnan a kitermelés már nem nő tovább, miközben a piac igényei változatlanul bővülnek) bekövetkezését, illetve a következményeket először megjósolták – valamikor a hetvenes években, az első olajválság idején –, a csúcs utáni időszakot meglehetősen csúnya, konfliktusokkal terhes korként írták le. Ebbe a képbe (előjátékként) könnyen beilleszthető az, ami mondjuk Líbiában történik, talán annyi különbséggel, hogy egyelőre még nem a maradék olajkutakon osztozkodnak, „csupán” azt a traumát érzékeljük, amikor az elit és a lakosság lassanként rádöbben: az olajdollárokra alapozott szociális állam nem tart(hat) örökké. Mindez azonban tényleg csupán az előszele valaminek, a karbongazdaság az afrikai felfordulás nélkül is a végét járná. Az igazi megrázkódtatás akkor következik, amikor a „fejlett világ” is kénytelen lesz rádöbbenni, hogy energiaínséges idők jöhetnek. (Tanulságos a német hadsereg tavaly szeptemberi, olajcsúcstémájú „világbiztonsági” tanulmánya: eszerint az lesz csak a csúnya világ, amikor a piac helyett a politika fogja elosztani a szűkös olajkészleteket.
A különféle prognózisok átlaga alapján a kitermelési csúcs valamikor 2020 táján (de mindenképpen egy generációnyi időn belül) következhet be. Hogy valóban csúcs lesz-e, vagy inkább plató, netán sok kis hegyből és völgyből álló láncolat, arra nézve nincs egységes álláspont, de mindegy is: a lényeg, hogy a kitermelés nem nő, a kereslet viszont bővül. Az utóbbi folyamat beharangozásához még csak jóstehetség sem kell: az igénynövekedés ütemét olyan gazdaságok diktálják (élen Kínával, Indiával és a korábban jelentős szénhidrogén-exportőrnek számító Brazíliával), amelyeknél az ipar fejlődése még csak most érkezett el ahhoz az energiaintenzív fázishoz, amelyen Európa az egymást követő ipari forradalmakkal túljutott.
A fenti tényekből még nem feltétlenül rajzolódik ki a közelgő katasztrófa, ám a problémát egy kicsit távolabbról figyelve, az összefüggéseket is megvizsgálva a kép sokkal sötétebbé válik. A technikai civilizáció, amelyben élünk, alapvetően a fosszilis energiaforrások biztosította energiabőségen alapul. Ez a nagy sűrűségű, olcsón hozzáférhető, könnyen szállítható és – nem utolsósorban – tőzsdei kereskedésre is alkalmas energia teszi lehetővé a túltermelést, illetve a produkció folyamatos növelését feltételező fogyasztói kapitalizmus működését. Meg persze a pazarlás elképesztő, a civilizáción kívüli világban példa nélküli tobzódását is. Mondjuk az autózást, aminél egyetlen, átlagosan 75 kilogramm tömegű személy helyváltoztatása egy átlagosan 1300 kilogramm tömegű szerkezet segítségével, 20–30 százalékos hatásfokú üzemanyag-felhasználás mellet történik.
A hasonlóan fenntarthatatlan megoldásokat a városok éjszakai kivilágításától a fűtési energia 50–60 százalékának haszontalan elszökéséig hosszan sorolhatnánk, de a lényeg nem változna: a gazdaság pillanatnyilag így működik, a „jólét” és a „fejlődés” erre a gyakorlatra épül, és ha valódi értékéhez, illetve a végességéhez képest még mindig olcsó olajat egyszerűen kivonjuk belőle, akkor a mai formájában megszűnik létezni. Mint ahogy az a gyakorlat is, hogy a mondjuk Franciaországban gyártott pudingot a saját energiatartalmának a több ezerszeresét felhasználva végül Magyarországon eszi meg valaki.
Az olajcsúcsnak mindehhez annyi köze van, hogy amint a felfelé tartó igénynövekedési görbe keresztezi a stagnáló vagy lefelé tartó kitermelési görbét, a piacon „szabad” (magyarul kaotikus) versengés indul meg az olajért, amelynek egyetlen kiszámítható eredménye az árak drasztikus növekedése lesz. Vagyis az olajnak nem kell fizikailag elfogynia ahhoz, hogy a piacon és a világban dráma legyen. Ugyanebbe az irányba hat egyébként egy másik folyamat is, amelynek pedig első pillantásra az olajkereslet (és azon keresztül az árak) leszorítása lenne a következménye.
A dekarbonizációról, vagyis a „szén(hidrogén)telenítésről” van szó, a klímapánik központi motívumáról: a tudományos mainstream ajánlásai szerint az eddig elégetett szénhidrogének füstje miatt kialakult felmelegedési folyamatot csak akkor lehet mederben tartani, ha legkésőbb 2050-ig leválunk az olajról és a gázról mint elsődleges energiaforrásról. Ez pedig, mint fentebb jeleztük, egyúttal civilizációs váltás is lesz, annak összes nyűgével és mellékhatásával. A dekarbonizáció nem közvetlenül az olajat drágítja, hanem – például a kibocsátáskereskedelmi rendszeren keresztül – az energiafelhasználást, de az eredő mégiscsak az energiaárak emelkedése.
Az átállás zökkenőit jól érzékelteti mindaz, ami az úgynevezett bioüzemanyagok körül történt. Az ezredforduló táján a növényi alapú üzemanyagokat szánták új olajhelyettesítőnek, megindultak a támogatások az ágazatba, gyárak épültek, kialakult a piac, minden biztatónak tűnt. Ma viszont ott tartunk, hogy az agrárárak emelkedésének egyik fontos oka épp az üzemanyagnövények termesztése (csökkentik az élelmiszer-termelést, viszont növelik az árakat), és a biodízel-alapanyagok előállítása miatt több szén-dioxid kerül a levegőbe (többek között az újra felpörgőben lévő erdőirtás, a nagytáblás gépi termesztés és betakarítás, illetve a kontinenseken átívelő feldolgozási-kereskedelmi hálók révén), mint amennyit a növényi üzemanyagok használatával elvben megspórolunk.
Nem tűnik sokkal ígéretesebbnek az atomerőművekre alapozott olajhelyettesítés sem, pedig már több mint fél évszázados múltja van. Az egyik aggasztó tény, hogy az uránkészletek sem végtelenek, és még a leginkább optimista prognózisok szerint is legkésőbb 2040-től csökkenni fog a termelés (a pesszimisták szerint már jelenleg is csökken). A globális energiaipar legalább három évtizede abból a feltételezésből indul ki (illetve azon dolgozik), hogy az olaj- és az urániumcsúcs időben széthúzható, és az újabb generációs, a korábbiaknál biztonságosabb atomerőművek segítségével „puha átmenet” biztosítható annak a bizonyos új, környezetkímélő és korlátlanul rendelkezésre álló energiaforrásnak a korszakába, amely majd lehetővé teszi az energiabőségre épülő civilizáció túlélését (a szerepkörre pillanatnyilag a hidrogén a legesélyesebb, de a fú ziós energia, illetve valamilyen koncentrált, nagy hatékonyságú napenergia-alkalmazás is szóhoz juthat – jó esetben az évszázad második felében).
Bevallva vagy nem bevallva erről szólnak az utóbbi két-három évben látványosan felgyorsuló villanyautó-fejlesztések is: ezekhez az áramot a „tiszta” (értsd: a termelés helyén nulla szén- dioxid-kibocsátású) atomerőművek szolgáltatnák. Csakhogy a két csúcs akár egybe is eshet. Ráadásul az atomenergia-használatnak egyáltalán nem csupán egyetlen szűk keresztmetszete van (az uránkészletek „személyében”), hanem legalább három.
Ebbe a körbe tartozik a dúsítási, illetve az atomerőmű-építési kapacitás is, egyik sem különösebben rugalmas, vagyis az igények növekedése versengéssel és áremeléssel jár. Ha például a világ villamosenergia-termelését néhány évtized alatt atomalapúvá kívánnánk tenni, azt a két utóbbi szűk keresztmetszet egyszerűen nem tenné lehetővé (vagy csak olyan jelentős beruházások árán, amelyek az így termelt áramot versenyképtelenné tennék). Konkrétabban: a jövő atomerőműve biztosan nem a szegény ember olcsó energiaforrása lesz (ami egy alacsony bérszínvonalú európai ország döntéshozóit mindenképpen óvatosságra kellene, hogy intse). Önmagában ahhoz, hogy a villany autózás aránya 10 százalék fölé menjen, Európában a jelenlegi atomerőművi kapacitás 50 százalékos növelésére lenne szükség – márpedig a jelenlegi áramárak változatlanul hagyása mellett ennek kicsi az esélye.
Valószínűbbnek tűnik, hogy a világra – legalább átmenetileg – az energiaínség bizonytalan korszaka köszönt. Kevesebb és drágább helyváltoztatással, a biológiai komfortzónánkat alulról közelítő szobahőmérséklettel, a helyi termelés és az élőmunka felértékelődésével, a vezetékes energiahordozók nagyon jelentős megdrágulásával.
A következmények tényleg kiszámíthatatlanok. Hogy a bécsi példa – miszerint parkolóház-építést már csak konnektoros autótöltők beépítésével engedélyeznek (miközben az osztrák fővárosban egyelőre kimutathatatlanul alacsony a villany autók aránya) – bölcs előrelátást sugall, vagy indokolatlan optimizmust, az még kérdéses. Az azonban bizonyosnak tűnik, hogy az olajkorszak belátható időn belül véget ér. Hargitai Miklós
