2011. április 9. - Az állattan mítoszai Tritón (neve zajlót, zajgót jelent) egy tengeri istenség, Poszeidón és Amphitrité gyermeke. Velük együtt lakozik a tenger mélyében aranyos palotájában, innen indul körútra a tengereken, hol saját kedve szerint, hol pedig apja parancsára.
Kísérői tengeri paripák és vízi szörnyetegek, hangos trombitája csiga alakú tengeri kagyló, melynek hangjával el tudja csitítani a zajló tenger hullámait, s el tudja rettenteni az istenek ellenségeit, a gigászokat. E csodás kürt miatt állandó mellékneve lett a canorus (énekes). Idővel a Tritónok meg is sokasodtak, másodlagos mitológiai alakokká váltak, akik a főisteneknek útjukban segédkeznek. Ezeket aztán különféleképpen írják le, de mindig valamiféle felemás lényként: felül ember, alul hal. Ennek a felemás természetnek felelnek meg testi tulajdonságaik, a zöld színű haj, a finom, de igen kemény pikkely, mely testüket borítja, fülük mögött a kopoltyúk, széles halszájuk, tengerzöld szemük. Kezük, ujjaik, körmeik durvák és kemények, akár a kagyló héja, testük láb helyett halfarokban végződik, mely a delfinekéhez hasonló. A halfarok gyakran két ágban végződik, mintha két láb változott volna két külön farokká. Néha még két lóláb is társul az – ez esetben egyetlen – halfarokhoz. Az így előállított lényt nevezik Kentaurotritonnak, vagy Ichthyocentaurusnak. Tritón az argonauták mítoszában mint jótékony közbenjáró, isteni küldött jelenik meg, aki utat mutat Iaszónnak, s aki aztán, az akkor még ismeretlen istennek áldozatot mutat be. Tritón az áldozat után erős kézzel taszítja az Argó hajót a tengeren. Erről az alakról aztán kiderül, hogy tulajdonképpen egy boiótiai Apollón, aki Athénét tanította fuvolázni. Hogy ebből az istenből hogyan lett a föntebb leírt különös tengeri démon, azt nem tudni, de Apollónnak szent állata, kísérője a delfin, és egyes mítoszokban fel is veszi az alakját. Nem tévesztendő össze Néreusszal, aki ős tengeristen, még Poszeidónnál is régebbi ura a tengereknek. S vele ellentétben, aki mindig jóságos és nemes alak, addig a Tritónokat gyakran ábrázolják afféle vízi szatüroszokként: ilyenkor hosszúkásan kihegyezett fülkagylókkal mintázzák meg őket, arcukon a szenvedés és a szenvedély keveredik. Épp úgy, mint a hajós emberekén, kik önmagukat a szárazföld örömeitől elzárták. Női alaktársai is akadtak, sőt egész Tritón családokkal benépesítette a tengereket az ókoriak képzelete.
A meleg, délvidéki tengerek lakói a nagy tengeristenről elnevezett triton csigák, melyek egyik faja a Buccinum undatum. Ez utóbbi nevében is hordozza a kürt szót: a rómaiak bucinatornak hívták a kürtöst. Ragadozó, tengeri ugorkát és csillagokat fogyasztó állat ő, mely sérülékenysége miatt hatalmas, húsz-harminc centiméter hosszú, szabályos körte alakú házat épít magának, ami rendkívül kemény. Külseje fényes, sima, finoman márványozott. A háza több, egyre fogyatkozó átmérőjű járatból áll, felszíne teljesen sima, áttetsző, porcelánszerű. Ősidőktől ismert rezonátor, ma leginkább vadászok használják. A szarvasokat csalogatják vele, hangjával bikát utánozva „bebőgik” a harcra éhes bikákat párás őszi hajnalokon. Végh Nóra
