2011. július 30. - EBEK HARMINCADJÁN - Rekviem a Széchényiek nagycenki hársfasoráért Évek óta halljuk, hogy pusztul a híres nagycenki hársfasor. Áfák sem élnek örökké, a nagycenki haldoklás mégis fájdalmas, mert egyedülálló nemzeti érték, több mint kétszázötven éves,
hazánk, sőt a történelmi Magyarország legidősebb és legnagyobb hársfasora - továbbá a Széchényi családhoz, illetve a „legnagyobb magyarhoz" köti a képzeletünk.
Nemegyszer halad el hazája sorsa felett való tépelődésével és maró gondjaival a fák alatt Széchenyi István - írta Kaán Károly 1931-ben. A mindössze huszonnégy éves gróf Széchényi Antal (1714-1767), István nagyapja a birtok elosztását követően, 1741-ben költözött feleségével, Barkóczy Zsuzsannával Cenkre. A kastély főúri építéséhez az 1750-es években kezdett hozzá, és valószínű, hogy - a kor divatja szerint - kertépítészeti terveket is készíttetett. Ha az ember kitekint a kastély emeleti erkélyéről, azt látja, hogy a díszkert főtengelyének folytatásaként alakították ki a kettős hársfasort. A hagyomány szerint Barkóczy Zsuzsanna telepítette a fákat 1750 és 1760 között. Hírlett róla, hogy tetterős hölgy volt, aki sohasem maradt el a férje mellől, követte a hadjáratokba, a csatákba is. Elképzelhető tehát, hogy az allé ötletadója valóban ő volt. A legenda szerint a kikocsizó Barkóczy Zsuzsannát akarták megvédeni a tűző naptól, ezért ültették volna a hársfákat...
A kislevelű hársfák telepítése egybeeshetett az építkezések időpontjával, mert a neves pozsonyi utazó, Gottfried Edler von Rotenstein az 1760-as években Cenken járván a következőket írta róla: „A szép kastély és a kert a narancsházzal Széchenyi gróf tulajdona. A kertből egy majdnem ötnegyedórányi hosszú és hatszáz hárs alkotta fasor vezet egy magaslaton lévő kis ligetig. (...) A ligetben kőpadok vannak, ezeken az ember pihenhet, valóban bájos hely, elmélkedésre."
Nem tudjuk, hogy Rotenstein hány barokk kőpadot látott, ma négy mohával benőtt, letöredezett példányt csodálhatunk meg, kettőt a fasor mentén, kettőt a „kis ligetben" - amelyek jobban magukon viselik két és fél évszázad történelmét, mint talán a fák. Az allé végén, az úgynevezett kiserdőben Széchényi Antal felesége - szintén a kor divatja szerint keleties építészeti stílusban - hatszögletű eremitoriumot, remetelakot építtetett, amely mellé később remetekápolnát emeltek. Utóbbi 1774-re készült el, Zichy Ferenc győri püspök szentelte fel. A remetelakban sokáig élt egy remete is, akinek különböző feladatai voltak: egyebek mellett harangozott, ministrált a kastélykápolnában, és fújtatott vasárnaponként a templomi orgonánál. De amikor a kalapos király, II. József 1786-ban feloszlatta a szerzetesrendeket és megszüntette a remeteség intézményét, a cenki remete is nyugalomba vonult, és lakóhelye az ispotály lett, amelyet 1762-ben ugyancsak Barkóczy Zsuzsanna létesített a megöregedett cselédek számára.
Az allé hossza 2,3 kilométer. A két fasor közti távolság 22,7 méter (ahogy régen jelölték, 12 öl), a hársfák ültetési távja 7,58 méter (négy öl). Ami a hársfák számát illeti: az első hatszázas adat után Rapaics Raymund (1938) és Földváry Miksa (1934) 567 fát említ, Balogh András (1968) már csak négyszáz példányról ír. Bartha Dénes 346 idős korú és 74 későbbi pótlásáról számol be. A Corvinus Egyetem kert- és szabadtér-tervezési tanszékének hallgatói ez év áprilisában 581 eredeti ültetési helyet regisztráltak, amelyből 327 a ma is élő fák száma - ennél azonban szomorúbb, hogy 167 már halott. A köztes telepítésekből 193-at lajstromoztak. A fák 59 százaléka matuzsálemi korú, több mint 250 éves. Gerzson László és Szilágyi Kinga egyetemi tanár szerint a rendkívüli életkor magyarázata lehet a jó és egységes genetikai anyag, a kedvező környezeti viszonyok (talaj, csapadék stb.), a konkurens növények hiánya és a viszonylag szabad tér, valamint a vélhetően hosszú ideig tartó szakszerű és intenzív kezelés.
Az allé egy szakaszát az Országos Természetvédelmi Tanács már 1942-ben védelem alá helyezte. A védettség ellenére azonban sok esetben kíméletlenül tovább nyomorították a fákat a pénzzé tehető hársfavirágért, a fagyöngyért, a magvakért és a tüzelőért. S a kastély angolszász bombázását, 1944. december 6-át követően nemcsak a bevonuló orosz katonák fosztották ki a Széchényiek ősi fészkét, hanem a környék lakói is, akik minden elképzelhető tárgyat elvittek. Még az ólomcsöveket is kikaparták a falakból. A hársfasor jelenleg is műemléki védelmet élvez, nagycenki (egyharmad) része a kastéllyal és a kerttel együtt 2001 óta világörökségi terület, de a Hidegséghez tartozó északi hányada a Fertő-Hanság Nemzeti Park kebelében csak természetvédelmi övezet. Ez is magyarázata lehet annak, hogy a két település fasorrendezési elképzelései miért nincsenek összhangban.
Két ízben sem vált valóra a hatvanas években a fasor kezelőjének ígérete, hogy vállalkozik a fák rendbetételére. „Legyünk igazi hazafiak, nem annyira szájjal, mint inkább vállal" - írta Széchenyi 1844-ben. A fasor akkori gazdája átlépett ezen a mondaton. 1973-ban megnyitották a nagyközönség előtt a rekonstruált kastélyt a parkkal együtt, majd 1974-75-ben megkezdődött a hársfasor rendbetétele és felújítása is a siófoki Sió Mg. és Kertészeti Tsz kivitelezésében. A fő szempontokat rögzítették: a száraz ágak és az élősködő fagyöngy eltávolítása, nagymértékű fiatalítás, odútisztítás, fertőtlenítés, sebkezelés, a száraz fák kivétele, sétaút építése, gyepesítés, és így tovább. De hiába voltak szép tervek, a feladatok egy részét tudták csak elvégezni, mert elfogyott a pénz.
Évekkel ezelőtt a fasor gondozásával a soproni Tanulmányi Állami Erdőgazdaság Zrt.-t bízták meg, amely természetvédelmi kezelési terv (2002) birtokában lenne hivatott arra, hogy az idős hársfák élettartamát ötven-hatvan évvel meghosszabbítsa, s közben a fasort fokozatosan felújítsa. Első ütemben a kastélyhoz legközelebb eső, leglátogatottabb szakaszon. A rendszeres rekonstrukció azonban még el sem kezdődött, s emiatt tovább romlott a fák állapota!
A fasor nagycenki, belső sávján, amely az allén áthaladó Győr-Sopron-Ebenfurt vasútvonalig, tehát kilencszáz méterig terjed, a község önkormányzata végeztet alapvető fenntartási munkálatokat, ami lényegében egy sétány nyomvonalának kaszálását jelenti. (Fényképek tanúsítják, hogy hajdan birkák legeltek a füvön, ami ma sem lenne elvetendő megoldás. Annál is inkább, mert a birkalegeltetéssel a faközök tisztán tartása, a sarjhajtások „visszametszése" is megoldódna.) A Corvinus Egyetem professzorai szerint a kezelési tervben foglalt fasortisztítási és -fenntartási, illetve fagyógyászati műveletek nem kellő rendszerességgel folynak, és félő, hogy a famatuzsálemek gyors egymásutánban fognak összeomlani. Ezen a területen sok a pusztuló, fagyönggyel terhelt, idős fa, illetve az erősen csonkolt vagy visszaszáradt, tőtől ágas példány. A törzseket olykor évtizedes sarjak veszik körül, ami szintén az elmaradt és szakszerűtlen fenntartás következménye. Világosan szembetűnik, hogy legalább nyolc-tíz éve nem nyúltak hozzá a fákhoz, és a faközökben sem voltak tisztítási munkálatok. Emellett a fasorral szomszédos erdők is konkurenciát jelentenek, ami az idős fák pusztulását felgyorsítja.
Az allé verte-en, a zöld fasoron annak idején nem volt kijelölt, kiépített út, csak zárt gyeptakaró, amely nem közlekedési célokat szolgált, hanem markáns kertépítészeti tengely kiterjesztését jelentette. Ezenkívül rekreációra is használták. A forgalom a fasor mögött zajlott lóval, lovas kocsival vagy gyalogosan. Ez nem zárja ki azt, hogy alkalomadtán nem sétáltak a zöld gyepen.
Ha a laikus végigsétál nyár közepén az allé verte-en, még mindig pompázatosnak találja. De ha magával visz egy kertépítészt, meggyőződhet arról, hogy a famatuzsálemek valóban pusztulás előtt állnak. A séta legzavaróbb látványa a Széchenyi lakópark, amely nyugati irányban, négyszáz méterre látszik, és kijózanító építménye a modern ember törekvéseinek a romantikus világörökségi területen. A vasúti töltéstől az úgynevezett kiserdőn át egy zártabb erdőig - Széchenyi Béláné Erdődy Hanna síremlékéig - a fasor elkeskenyedik, de ezen a szakaszon is sok az utolsó stádiumban lévő fa, a faközökben és a foghíjakban pedig a sarjhajtás, a bozót. A kiserdő és a síremlék között - ki tudja, miért - cserfákkal pótolták a hársakat.
Széchenyi Béla (1837-1918) felesége második kislányuk születése után, 1872-ben, gyermekágyi lázban halt meg. Az volt a kívánsága, hogy a Széchenyi-mauzóleum helyett - amelynek közelében zakatolt 1865-től a Bécs-Sopron-Szombathely-Nagykanizsa vasút - csendesebb helyre, a hársfasor végébe temessék. Férje a fasor végén, a kápolna közelében vörös svéd gránitból szép, szarkofágszerű emlékművet állíttatott neki. A bronz domborművek a hit, remény, szeretet hármas egységét jelképezik. (1918 óta egymás mellett pihennek a földben.) De közben, 1876-ra megépült a Győr-Sopron-Ebenfurt vasútvonal is, amelynek tervezői nem sokat törődtek azzal, hogy átszeli a gyönyörű hársfasort. És a vasút zaja most elhallatszik a sírkertig, még ha nem is olyan erővel, mint a Széche-nyi-mauzóleum közelében. Aki fel akarja keresni az emlékhelyet, annak mindenféle védelem nélkül meg kell másznia a töltést, és át kell botorkálnia a síneken. Ahogy már lenni szokott, a veszélyre csak akkor fognak felfigyelni, ha egyszer tragédia történik. Vizuálisan is gondot okoz a vasút, mert a töltés miatt nem lehet belátni teljes hosszában a fasort.
A XIX. század elején a remetelakot az uradalom alkalmazásában álló személy lakta. A Győri Egyházmegyei Levéltárban 1814-ben már vadászházként emlegetik a téglalap alaprajzú épületet, amely a kápolnától nem messze, déli irányban húzódott. Kelemen István történész - 1856-os térképre hivatkozva - állítja: tévesek azok a megállapítások, amelyek feltételezik, hogy Széchenyi Béla és felesége síremlékét a remetelak helyén építették fel. A szép rokokó kápolnát először 1832-ben renoválták, majd 1872-ben Széchenyi Béla újította fel, de miután feleségét a kápolna közelében temették el, a misézés a kápolnában megszűnt. A vadászház ma is áll, igaz, átépítették, illetve bővítették, de amióta magántulajdonba került, zavaró a látvány, a rendetlenség. Az épület felújítása még tart, hátsó udvarában különböző időszakokban sertések, vaddisznók és muflonok tanyáznak. Nem kellene lebontani, de a telekhasználat rendezése és szabályozása elengedhetetlen. A síremlék gondozása és őrzése szempontjából nem is baj, ha van élet errefelé. A remetekápolnát 1902-ben bontották le, úgyhogy már az is csak fényképen láthatja, aki szeretett volna elmondani egy imát a falai között.
A Corvinus Egyetem kert- és szabadtér-tervezési tanszékének oktatói és hallgatói kezükbe vették a hársfasor ügyét, és az érintett települések polgármesterének, a különböző szervezetek, igazgatóságok és intézmények képviselőinek részvételével a napokban konferenciát hívtak össze Nagycenken, hogy együttműködjenek hosszú távú (huszonöt-harminc éves) terv kidolgozásában és megvalósításában. Elhangzott, hogy a Széchényiek teremtő ereje keltheti életre a pusztulásában is impozáns fasort. Ezért nem képzelhető el egyszeri teljes (fafajcserével járó) fiatalítás, sokkal inkább a szakaszos megújítás, amely a már-már festői tájképet leginkább képes hosszú távon is megőrizni. A felújítás csak oly módon történhet, hogy az egyes faegyedekben és a fasor egészében manifesztálódott szellemiség, a genius loci megmaradjon, mindenki számára megélhető, érzékelhető legyen. Ennek megfelelően a majdan lecserélt idős fákat saját maguk szaporulatával lehetne pótolni, és nem köztes telepítésként, hanem az eredeti helyükön.
A megújítási programhoz mindenekelőtt összefogásra, elszántságra, kitartásra és sok pénzre van szükség. Ennek előteremtése a jelenlegi gazdasági helyzetben nem könnyű. Talán egy új Széchenyi István kellene hozzá. De gróf Széchenyi csak egy volt. Talán országos gyűjtés is segíthetne, amely sok esetben már csodát tett. Ha azonban arra gondolunk, hogy a mai napig nem sikerült kiadatni a gróf német nyelvű naplójának teljes magyar fordítását és levelezésének gyűjteményét, akkor nem sok reménnyel kecsegtet a Corvinus Egyetem sürgető vállalkozása.
Ha Nagycenk polgárait kérdezi az ember a hársfasorról, nem szívesen mondják el, mit gondolnak és éreznek. „Sok volt a gazda" - mondta egyikük, és legyintett. Ők már keresztet vetettek az allé verte-re, amely a szemük láttára megy tönkre. Pedig ezek a fák még látták a legnagyobb magyart, akinél többször senki sem írta le ezt a szót, hogy „haza". Örökségét őriznénk azzal, ha minden érdekelt most, a huszonnegyedik órában azt keresné, mit tehet a közös ügyért, féltékenykedés helyett elfogadná egy fővárosi egyetem kezdeményezését a cél érdekében, és nem magyarázkodna, hogy miért jutott ide a hársfasor.
„Ha mindegyik azt mondja: »de én egyedül mit tehetek«, akkor természetesen egyik sem tesz semmit; ha mindegyik azt hiszi, tőle függ a siker, akkor mind ereje szerint dolgozik" - vélte Széchenyi István. Kő András
