2011. augusztus 27. - A magyar rendszerváltás olyan időszakban történt,
amikor a gazdaságelméletek és gazdaságpolitikák világszerte a
liberalizmus irányába mozdultak el. Vegyes tulajdonú piacgazdaságok helyett globális kapitalizmus alakult ki. Az állami szabályozás háttérbe szorult, a korlátok nélküli magánosításra és az export elsődlegességére helyeződött a hangsúly. Noha az 1980-as években már bőven voltak negatív tapasztalatok a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap hathatós támogatásával létrehozott liberális módit illetően. Például Chilében is a legszigorúbb monetarista elveket követték, aminek hatására zuhant a gazdasági növekedés, egekbe szökött az infláció, alacsony volt a beruházási hányad, és ugrásszerűen megemelkedett az államadósság 1977 és 1981 között. A pénzromlás 1977-ben 64 százalékos volt, majd 30-35 százalékos, a nyolcvanas évek közepén húsz százalék körül „stabilizálódott”.
A nyugati piacgazdaságokat a kezdetektől – enyhén szólva – differenciáltan érintő neoliberalizmus ellenére az 1980-as évek legvégén a kelet- és közép-európai országok mégis a neoliberális piacgazdaság átvételének irányába fordultak. Az elmúlt csaknem negyed évszázadban a másolásban Magyarország haladt a leggyorsabban. Az „eredmények” önmagukért beszélnek: az 1990-es húszmilliárd dolláros államadósság az önkormányzatokkal és lakáshitelesekkel kiegészülve 160 milliárd dollárra rúg, eltűnt a magyar élelmiszeripar, az állam a közszolgáltatási funkcióit is akadozva tudja ellátni, alig minden második ember dolgozik. Instabil pénzügyek és feszült társadalmi viszonyok keletkeztek.
A 2010 nyarától alkalmazott válságterápia nemcsak az IMF-fel és a Világbankkal való szakítást, hanem az általuk „óhajtott” liberális gazdaságpolitika fokozatos kiiktatását is jelenti. És most, a nyár végén megtörtént az ellenzéki pártok örömteli felszisszenése: alig 1,5 százalékkal nőtt a második negyedéves GDP, 0,4 százalékkal csökkent a foglalkoztatási ráta, nyugati felvevőpiacaink újabb válsághulláma következtében ugyancsak jelentősen esett az export. A liberális oldal ezekből az adatokból rögtön a kormány gazdasági programjának bukását vizionálja. Igen, helytálló a mondás: baj van, babám! De tényleg ekkora? – merül fel a kérdés.
A fejlett nyugati országokban a neoliberális gazdaságpolitika 2007-re megbukott. Hathatós válság-előrejelzés hiányában egy évig Gyurcsányék ezt észre sem vették. A 2008. októberi államcsőd idején a jegybankelnöknek is csak előző este szólt valaki: Andriskám, baj van! A pénzügyi stabilitásért főfelelős Andris ezt valahogy magától nem vette észre.
Majd két évet elvesztegetett a Gyurcsány–Bajnai páros, mert a válság alatt további megszorításokat tettek, nem pedig a gazdaság élénkítésére szolgáló fiskális expanziót, vagyis az adócsökkentést, állami kiadásnövelést alkalmazták, amivel akkor az unió is egyetértett volna, hiszen ők is ezt tették. A gazdaságélénkítés elmaradt, a válság tovább mélyült. És akkor jött a polgári kormány, a piaci szereplők kordában tartásával, a külső gazdasági függőség mérséklésével, távol-keleti befektetők bevonásával próbálja az elmúlt évtizedek kudarcait és függőségét enyhíteni. A neoliberális gazdaságpolitikától történő folyamatos elszakadás célszerű, ha egy aktív, belső erőforrásokat fejlesztő gazdaságpolitikával folytatódik. Ennek a kezdetén vagyunk most, nem pedig a folyamat végén. De azért lássuk be, a magyar gazdaságot a további exportfokozó gazdaságpolitika nem fogja tartós fejlődési pályára tenni. Eddig sem tette. A magyar export a GDP százalékában 73,2 százalék. Nyolc éve még 51,5 százalék volt. Most újra kistafíroztuk az Audit, a Mercedest. És nincs tovább. Nincs több pénz. Ugyanakkor a Vidékfejlesztési Minisztérium sem lehet tovább abban a helyzetben, hogy a Tesco-raktárakban az egereket kergesse. Érdemi agrárpolitikára van szükség. Újra kell indítani a nagykőrösi konzervgyárat, meg kell építeni a Duna–Tisza-csatornát, a bezárt élelmiszer-feldolgozók körzeteiben pedig meg kell szervezni az alapanyag- termelést. A vidéki térségekben lévő szociális feszültségek ténylegesen és tartósan csak hatékony agrárintézkedésekkel enyhíthetők.
A magyar kormánynak saját gazdaságpolitikáját illetően nem lehetnek kételyei, kétségei. Mindegyik ország olyan gazdaságpolitikát alkalmaz, amilyet jónak tart. Mára már nincsenek erkölcsi és jogi korlátok. Dél-Európa az összeomlás küszöbén van. Bár jól mutat Sarkozy elnök Angela Merkel oldalán, de a francia GDP a németének alig a háromnegyede. Nem két erős országa van az EU-nak, hanem csak egy, Németország. A gazdasági ereje, polgárainak türelme viszont már nagyon véges. Lassan újra eljön az önálló nemzeti gazdaságpolitikák kora. Kerüljünk addig helyzeti előnybe! Lentner Csaba
