2011. október 1. - Nincs a címben tévedés, valóban létezik ilyen nevű település Magyarországon. Kevesen lakják, boltot, kocsmát kár ott keresni, de csodás határt annál inkább. Ráadásként elmondható róla, mellette található a világ közepe – azaz nem New Yorkban, Dobogókőn, esetleg Tibetben, hanem az említett Hódunánál, a gemenci rengeteg déli csücskében, az ártéri erdő egyik szigetén kell keresni e pontot. Bizonnyal a többi hely is szép és jó a maga nemében, de egyik sem tudja azt az élményt nyújtani, amit az ember ott, a mocsári növények és állatok, sajátos párát lehelő maradványvizek között érezhet. A keszekusza holtágak, a szárazulatokon sarjadó tömött erdők, ágas-bogas bokrok, a partokon lebzselő ezernyi vadmadár, a nagy-Duna hátán tovasuhanó hajók, a színek és az illatok orgiája együtt ugyanis olyan élményt nyújtanak a város épített dzsungeléből kiszabaduló polgárnak, amelyet leírni igazán nem lehet, átélni annál inkább kell.
A világ közepe kijelentés tökéletesen ideillik. Az efféle ostoba és habzsi-dőzsi népek által isten háta mögötti vidéknek titulált környékek jelentik azt a vízválasztót, ahol eldől, hogy az ember valóban embernek – vagy csak nyavalygó, fogyasztó-vég(felhasználó)lénynek számít. Nem a másik – hanem a saját szemében. Akkor is, ha nem ismeri be, hanem hárít a végsőkig.
A milliónyi titkot őrző meseszerű világot Hausler Félix Jenő vadász, a Gemenc Zrt. alkalmazottja tárta fel előttünk, amikor legutóbb a Délvidéken jártunk. A férfi ismeretlenül fogadott bennünket, messziről jött zsurnalisztákat a szívébe. Nem háborgott ezernyi apró kívánságunkért, s akkor sem hivatkozott szemmel látható fáradtságára, amikor a felhőtlen, rekkenő szeptember közepi melegben a fotósunk kedvéért felverettük vele a bőgő szarvast a holtágat keretező nyakig érő susnyásból.
Jenőtől tudtam meg, hogy a töltetlen puskától két ember fél: aki fogja és aki előtte áll, s ugyancsak tőle láttam először életemben a Széchenyi Zsigmondnál olvasott „beugrást.” Utóbbit, azaz a lopakodást akkor cselekszi a vadat leső ember, amikor a kiszemelt állat, esetünkben a bőgő bika éppen mással van elfoglalva – jelesül mindenféle nyomdafestéket nehezen tűrő trágárságot és gorombaságot kiabál a vetélytársaknak, netán tiszta erőből csépeli fajtársát. Természetesen tehet egyéb „dolgot” is, ám akkor végképp nem illik zavarni.
Hódunára vittünk puskát is, ám lőszer nem került egy sem. Nem kell folyton puffogtatni, ha az erdőbe megy az ember – a sörétes és a golyós helyett aznap inkább a fényképezőgép zárlemeze szólt. Nem mellékesen leszögezzük, aki a vadászokat kollektíven közellenségnek, céltalanul vérengző társaságnak állítja be, az sültbolond, rosszabb esetben szándékosan hazudik.
Jenő jószívű erdőjáró ember – akiből bokrosan terem azon a vidéken. Érdemes önöknek is utána-, utánuk járni, ha a gemenci rengeteg déli végébe, Karapancsa, Homorúd és Hóduna környékére vetődnek.
Lázin Miklós András
