2011. október 15. - A köztársaság kikiáltásának dátuma (1989) a
viszonyítási alap, amihez az eltelt két évtized hozadékát mérhetjük. Átfogó értékelés még nem történt, noha sokszor és sokan foglalkoztak részértékelésekkel a parlamentben és más fórumokon. Az erdő fái is figyelmet érdemelnek természetesen, de az erdő egészének állapota a lényeg, mert ez Magyarország, a magyar nép sorsa. Az erdészeti hasonlattal élve, az erdőnk elérte a véghasználatos szakaszt, a tarvágás előtti állapotba jutott. Gyors, határozott intézkedések nélkül a pusztulás elkerülhetetlen. Korábbi erdészeink még a tarvágást is kiszervezték volna valami offshore cégbe, vagy ha így nem jutnak elég haszonhoz, az erdőt a lassú enyészetnek engedték volna át.
Tekintsük át ezek után a tarvágásra érett erdőtársadalmunk állapotát néhány szám tükrében. Az 1981-ben elkezdődött népességfogyás ma is tart. 1981 óta évente húszezer fővel vagyunk kevesebben. A szám sokkal ijesztőbb lenne betelepülés nélkül, és ha a roma népesség nem gyarapodna az átlagot sokszorosan meghaladó ütemben. Nem csak pusztul a faállomány, cserélődik az összetétele is az őshonos fák arányának terhére. Nem csak kevesebben vagyunk, sokkal kevesebben dolgoznak. A hajdani ötmillió feletti létszám mára jóval négymillió alá csökkent. Akik dolgoznak, azok viszont sokkal hatékonyabban, mint 1989-ben, sok százalékkal több értéket állítanak elő. Radikálisan megnőtt a munka termelékenysége.
Munka viszont nincs elég. A munkára várók hivatalosan nyilvántartott hadserege harmincezerről 470 ezerre nőtt. Mivel sokan várnak munkára, nyomottak a bérek, visszazuhantak a hetvenes évek szintjére. Nálunk a legalacsonyabb a megtermelt értékben (GDP) a bérek részaránya. Még a negyven százalékot sem éri el, holott Európában ez az arány ötven-hatvan százalék között van. Sokan tengődnek a lét-nemlét határán. A kilencszázezres sereg négyszerese az 1989-es adatnak. A német létminimum, amit minden Németországban élőnek meg kell kapnia, 160 ezer adómentes forint, ami nálunk egy közepes bruttó fizetésnek felel meg. A bérek mára nem fedezik az önálló lakás megszerzésének költségét. 1989-re az átadott lakások száma már 52 ezerre zsugorodott, a korábbi éves hetven-nyolcvanezerről, mára pedig már 28 ezerre. Egyedül a forgalomból kivont lakások pótlására kellene negyvenezer új otthon. A perspektívanélküliség csökkenti a házasodási kedvet és a jövővel kapcsolatos felelősségvállalást. Ma alig több mint feleannyi pár esküszik örök (?) hűséget, mint 1989-ben, és a párok hatvan százaléka válik el a korábbi negyven százalékkal szemben. A jövőbe vetett hitet a született gyerekek száma híven tükrözi: évi 127 ezerről kilencvenezerre esett. A jövő kihívásaitól való félelmet pedig a házasságon kívüli szülések növekedése jelzi. Az arány háromszorosára nőtt, minden harmadik gyermek nem házasságból születik. Nem csak a bérek alacsonyak, horribilisen nőttek a létfenntartás mindennapos költségei is. Korábban egy egyedülálló lakása rezsijére átlagban jövedelme húsz, ma hetven százalékát költi.
Dönthet: eszik vagy lakik.
Egyre többen nem laknak. A főváros VIII. kerülete és a környék erdői nyújtanak erről hű képet. Az új erdőkerülők menteni akarják az erdőt és annak minden fáját. Helyzetük hasonló a rohammentős csapatéhoz. A mentősök először az oxigénmaszkot teszik fel az ájult betegre, mert levegő nélkül meghal. A kormány a jövedelmeket akarja stabilizálni, majd növelni, különben a társadalom elpusztul. Át akarja alakítani az elosztást, hogy az a negyven százalék alattiról néhány százalékkal több jusson az ország azon háztartásainak, amelyek jórészt bérből tartják fenn magukat. Ehhez kezdett hozzá. A stabilizálás két módon történik: egyrészt többlet megszerzésével, másrészt az elszívások korlátozásával. Mindkettőre látunk példát. Mindezt azonban az életmentők gyorsaságával – tehát nem a megszokott módokon – kell tenni. A hazánkban maradó jövedelmek növelésének érdekében térítették vissza a magánzsebeket hizlaló, az államkasszát kifosztó magán-nyugdíjpénztárakat az állami szolidaritás kötelékébe. Így kevesebb lesz az ország kifelé történő kamatfizetése. Ezért kívánják az árfolyamkockázatok terhét levenni a lakáshiteles családokról, és visszaterelni a bankokra, mert azok mulasztották el a védekezést a kockázatok ellen. Több jövedelem marad így a háztartásoknál.
Az új forinthiteleknél máris verseny alakult ki, ott korábban kartell működött. Egyes hitel- és takarékszövetkezetek három-négy százalékkal olcsóbban kínálnak forinthiteleket, mint a feldühödött nagy bankok. Dühük persze érthető. Az elmúlt húsz évben óhajuk parancs volt, amit szorgos hazai komprádorok azonnal törvénybe is iktattak. A mentősök a vérzés elállításához is azonnal hozzáfognak.
A kormány pedig az indokolatlan jövedelemelszívásokat korlátozza, amikor keményen kontroll alá veszi a rezsiköltségeket. Nem lehet már évente az infláció felett emelni, mint történt ez az elmúlt húsz évben. Távolról sem gondoljuk, hogy az életmentő beavatkozásokkal a munka lezárult. Sok az ellenlábas, azok, akik az eddigi lepusztulás haszonélvezői voltak. Erősségeik és fellegváraik még mindig nincsenek elfoglalva. A fellegvárakban kollaboráns hazaiak ülnek, ahogy a budai várban is annak idején. Ráadásul az ostromló seregekbe is építettek hírcsatornákat.
A mentés elkezdődött, jól halad, de még sok rendkívüli intézkedésre van szükség, hogy visszatérjünk a normális hétköznapokhoz. Még nem tudjuk, a hazai farkasarcú kaszinókapitalizmusból mikor lesz igazságos csereberén alapuló, emberarcú rendszer, de lankadó lelkesedéssel várjuk.
A kaszinóba önkéntes a belépés, ott azonban a bank a nyerő. A mi kapitalizmusunkban az a felháborító, hogy mindig a bank nyer. Innét ugyanis nincs hova továbbállnunk, míg a kaszinót akár mesze el is kerülhetjük. Boros Imre
