2012. február 28. - Nem rajongok az emberekért. Jobb szeretek magamban vagy fogadott kislányommal és egy-két barátommal az erdőn-mezőn-ártéren flangálni, mint a város zaját hallgatni, bűzét szívni naphosszat. Ha tehetem, hétvégente kocsiba-vonatra-buszra ülök, s messze zarándokolok holmi kies pagonyba, ahol szarvas és vaddisznó jár a bokrok között, madár zörög az avarban, nádasban. Egyik kedves helyem Gemenc. Pestről nézvést sincs oly messze, mint ahogy első pillantásra tűnik.
Ha az ember szépet óhajt látni, húzzon bakancsot és térjen le az aszfaltcsíkról. Például ha Homorúdon hagyjuk az autót, akkor onnan egy üzemi úton, facsoportokkal tarkított mezőn át elérhetjük a Duna–Dráva Nemzeti Park területét, az ott húzódó holtágat. Távcső és teli butykos – nem győzöm eleget hangsúlyozni – mindenképpen legyen nálunk. A szolid pálinkázással egybekötött madárles ugyanis a természetbarátok egyik legkedveltebb (és ami manapság épp oly fontos: legkevésbé költséges) tavaszváró programja, amelyhez mindössze rétegesen meleg öltözék, zsírral gazdagon átitatott bakancs, háromlábú vadászszék és egy binokulár szükségeltetik. A profik a nyolcszoros-tízszeres nagyítású és a harminc-ötven milliméteres kilépőpupillával bíró szerkezeteket ajánlják. Az optikák tekintetében hiba lenne az erre a termékre szakosodott üzletek csillagászati árajánlataiból kiindulni – a szárnyasok figyelésére prímán alkalmas a nagyapó háborús vagy a szülők NDK-s Zeiss távcsöve. Sőt, legyünk őszinték, ezen „antik” példányok egyike-másika nagyságrendekkel jobb paraméterekkel bír, mint némelyik új, csili-vili műszer. (Én egy 8x30-as háborús Zeiss fernglasszal járom a vidéket.)
Ám hagyjuk a boltot, s kanyarodjunk vissza Gemencre és Homorúdra. A messzeségben hamar elvesző falu, a távolban hajladozó erdők, a magasan kerengő rétisas, a félig elolvadt hófúvások, az egymásba érő tocsogók, a fütyülő szél és az utat keresztező állatnyomok közösen sugallják, kiléptünk a civilizációból. A távozás érzetét fokozhatjuk, ha áramtalanítjuk mobiljainkat. A holt vagy élő Duna partján jó lenni, jegyár nélkül bámulhatjuk a Gaia habos felhőháttér előtt zajló színielőadását. Csöndben ülve tisztes koronás szarvast, tankként törtető disznót éppúgy lencsevégre kaphatunk, mint idehaza ritkán látható madarat. A tüdőnk tisztul, az eszünk-szívünk pihen, agyunk fiatalkori emlékeket hoz elő a rejtett zugokból. Kell ennél jobb program menekülés gyanánt? Lázin Miklós András
