2012. április 29 - Ami kiemelkedőt hordoz, annak pusztulnia kell. Most nyilván úgy gondolják, hogy ez mély értelmű metafora. Próbálják értelmezni, megfejteni. Kiemelkedő. Pusztulás. A kiemelkedő sorsa beteljesedik. A zseni sorsa beteljesül. Hányatott sorsú magyar géniuszokra gondolnak. Semmelweis Ignácra, akit összeroppantott a kortárs orvostudományi ortodoxia, avagy a huszadik századból József Attilára, akit meglehet, nem is a Baumgarten-díj körüli huzavona, nem is szerelmi senyvedés, hanem önsúlya sodort a sínek közé. No, és ott van persze Latinovits Zoltán, a költő reinkarnációja, rá is gondolhatnak a kezdő mondat kapcsán, de ne tegyék. Ne tegyék, mert szó sincs itt valamiféle nagy ívű, mély értelmű metaforáról. Nem zsenikre céloztam, hanem szarvakra. Nem véletlenül szerepelt a kezdő mondatban „ami" „aki" helyett, hisz az „animál", a lelkes állat hiába már-már ember sokaknak, de a magyarban csak az embert illeti meg a személyes, illetve az „aki" vonatkozó névmás. Amely állat kiemelkedőt hordoz magán, annak pusztulnia kell. Ez a kezdő mondat helyes megfejtése.
Elefántok, szarvasbikák, őzek a megmondhatói, mennyire igaz a kijelentés. Igaz évezredek, évtízezredek óta. Máig fennmaradt ősi ösztön sodorta kipusztulás szélére az elefántokat, és sodorja puskacső elé a fajként ugyan nem veszélyeztetett, ám a vadászszenvedélynek egyedi létükkel adózó agancsosokat. Az emberi hatalom többnyire idegen tollakkal és szarvakkal, trófeákkal ékeskedik, az állati kiemelkedés birtoklása szimbolikusan társadalmi kiemelkedést jelent vagy látványanalógiai alapon éppenséggel potenciát. Az orrszarvuknak, e kéttonnás élő kövületeknek például azért kell eltűnniük a föld színéről, mert Kínában az emberek fantáziája perverz és primitív. Ha felfelé bök az orrszarvú szarva, ugyanígy az ő szarvacskájuk is felfelé mutat majd az orrszarvúpor hatására, vélik sokan. A bornírt babona csempészek, kuruzslók és állítólagos „természetgyógyászok" jövedelemforrása.
Megdöbbentő, hogy az ősi ösztönök, tévhitek, elképzelések mennyire életrevalók. Mily jól „feltalálják magukat" a legkorszerűbb körülmények között is. Itt van például a „botanofóbia". Ez is egyfajta ösztön, a pók-és kígyófóbiához hasonló ösztön, irtózatunk a természetes vegetációtól. A természetes vegetáció mindig „támad". Ahol megjelenik a természetes vegetáció, az a hely „elvadult", „gondozatlan". Ami kiemelkedőt hordoz, azt le kell lőni, és ami magától, önhatalmúlag nő, azt irtani, gyéríteni, visszaszorítani kell.
Valójában ez elvi kérdés. Az ápolt fű, a metszett fa humánetológiái kinyilvánítása annak a ténynek, hogy az így megjelölt térséget mi uraljuk. Már a miénk. Valaha minden hely a természeté volt. Valaha minden talpalatnyi föld élőhely volt bolygónkon. Az ember genezisélménye történetileg összefügg a természetes vegetáció pusztításával, és megfordítva, ha „támad" a növényzet, a „dzsungel", a „bujaság", a „dudva, gaz és muhar", az közvetett kipusztulásélmény. Gondoljunk csak Angkorra vagy a mexikói piramisokra! Milyen szomorú is, amikor egy civilizációt elnyel az őserdő! Mekkora kudarc! Közvetve az egész emberi faj kudarca.
Péter Miller egy brit katonai térképre, mely az amerikai függetlenségi háború idejéből maradt fenn és egyéb dokumentumokra építve rekonstruálta, hogy milyen volt a Manhattan sziget New York előtt. National Geographic Magyarország, 2009. szeptember. Édenkert, ám sírhatjuk-e vissza? És akadna-e magyar természetvédő, aki Duna-parti nádast szeretne látni a Parlament helyén? A természetes vegetáció iránti gyűlölet újkőkori élményt rögzít, és máig sincs fogalmunk róla, miképp lehetne kikerülni a hatása alól, hogy mentálisan miképp is élhetne természet és ember egy térben együtt. A park, az erdő persze látszólag jól elvan a neki kijelölt helyen, ez ne tévesszen meg senkit, de ha valamely fű, fa, virág nem az általunk számára kijelölt helyen próbál megtelepedni, vagyis ha a természetes növényzet valóban vegetatív módon kezd fellépni, azt változatlanul „inszinuációnak", „rebelliónak" tekintjük, és elkiáltjuk magunkat, uram, Stihl, segíts! Kezdődhet a nagy kaszálás.
A vadászszenvedély és a botanofóbia mellett a harmadik nagy ősi ösztön a szerves anyag, a száraz növényzet elégetése. A tűz. Ez is az újkőkorból maradt ránk, a tűz. Bizony, bizony, a fotós szafarik korában Botswanába fegyveres elefántvadászatra kiruccanó s ott egyébiránt balesetet szenvedő János Károly spanyol király, a vasúti töltéseket a pipacsok látványától mániákus irtó hadjárat közepette sok százmillió forintért megszabadító MÁV, a száraz aljnövényzetet természetszerű gesztussal meggyújtó krasznahorkai fiatalok mind az emberiség ősi útján járnak. Zarándokút vagy Canossa-járás ez? Ki tudja. Tény, hogy a krasznahorkai vár azért gyulladt meg, mert valakik nem messze gazt égettek. Ősi ösztön pusztított múltat, akaratlanul.
Vajon mikor lesz az aluljáróbeli dohányzáshoz hasonló halálos bűn az avarégetés, illetve általában véve a szerves anyag elégetése? A tűzifa mikortól fogva lesz tilos, és mikor zárják be az emelkedő szén-dioxid-szintre hivatkozva a most épült, úgymond korszerű bioerőműveket? Amúgy ne feledjük, hogy a globális szén-dioxid kibocsátás legnagyobb része nem ipari forrásból, hanem az amazóniai, afrikai és indonéziai őserdők elégetéséből származik. A felgyújtás magától értetődő motívuma, amely Krasznahorkán várat sodort végveszélybe, világszerte még légvárat is végveszélybe sodorhat. Atmoszféra címszó alatt jegyzik hivatalos helyen. Sebeők János
