2012. augusztus 23. - Kedvelem a vadászok többségét.
Eredeti emberek, akiknek a szavára érdemes odafigyelni. De most nem
róluk lesz szó, hanem azokról, akik a vadűzést a proli kirándulókhoz
hasonlóan autókázásként értelmezik, s elképzelhetetlen számukra, hogy
száz méternél többet gyalogoljanak a susnyában álló lesig. Egyik ember
formájú díszpéldányukba kedves hegyem tetején futott bele B. László
amatőrtársam – leírom az esetét úgy, ahogy történt.
Laci szereti a vadakat lesegetni. Magában, mert úgy az igazi. Fölmászott
tehát a hegy csúcsán elterülő tisztás mellett árválkodó lesre, s onnan
távcsövezte a szemben lévő bokrokat s a mezőt. Úgy fél óra múlva
felbukkant a „színpadon” nyolc-tíz muflon, egy őz és egy kókatag
szarvastehén, s békésen fogyasztani kezdte a dús füvet. A varázslat húsz
percig tartott – ekkor befutott egy Toyota terepjáró, ablakában egy
kilógó puskával, majd a sofőr csak úgy, a hirtelen fékezés után
ledurrantott egyet az alkalmi falatozásra összeverődött csapatból. Az
állatok persze kereket oldottak.
A Toyotából kiszállt a „vadász”, két gyerek és egy fiatalasszony.
Mielőtt félreértenének, leszögezem, bár magam egy csigát sem szívesen
ütök el, megértem, hogy egyes fajtársaim ősi ösztöneiktől vezérelve
állatok oldalba lövöldözésében lelik örömüket. Ha van rá pénzük, idejük
és kedvük, csinálják. Ám azt már fel nem fogom, hogy miért nem úgy
cselekednek, hogy az legalább örömöt okozzon nekik. Mondjuk olyformán,
mint ami Széchenyi Zsigmond, Molnár Gábor vagy a többi jeles magyar
vadász írótól olvasható. (Figyelem: a Széchenyi Zsigmond Hengergő homok
című könyvében leírt autós vadászatot nem ildomos idézni, lévén a fátlan
Szahara alapvetően más közeg, mint a magyar erdő.)
Visszakanyarodva a tisztásra, a fegyveres alak fölmérte a zsákmányt,
elővett egy tekintélyes kést, nyiszált, s pereputtyával együtt el akart
menni, amikor észrevette Lászlót a lesen. Odament, fölszólt: te mit
csinálsz itt? Barátom közölte, nem tegeződünk, amúgy pedig éppen egy
vadászatot nézett végig. A zöld ruhás alak válaszul benyögte, ő a
fővadász, azonnal jöjjék le, ám az amatőrtárs közölte, nem megy sehová,
mert mi van, ha ő a főnök, a másik pedig egyszerű rapsic. Feleletül nagy
nehezen előkerült valami igazolványféle, persze csak a magasból nézve,
közelről már nem, majd barátomat emelt hangon elküldték, hogy semmi
keresnivalója nincs ott.
Addig a pillanatig, amíg az efféle isten barmait nem löki ki magából a
vadászközösség, kevéssé várható, hogy az egyszerű polgárok úgy nézzenek
rájuk, ahogy azt ők óhajtanák. Tévedés ne essék, ez az írás a
tisztességes puskásokért szól. Hiszen nekik kellene leginkább tudniuk,
hogy a pénz nem minden, a gyalogos cserkelés többet ér, mint az autós
durrogtatás, az erdő pedig nem a nagyképű emberszabásúak homokozója. Az
efféle lények csak a tisztességes vadászokra hoznak mérhetetlen
szégyent. Lázin Miklós András
