2012. szeptember 3. - Képzeljék, Fülöp Sándor írt nekem egy levelet.
Bevallom, kitörő örömmel vettem az alapjogi biztosnak a hivataláról
minap leköszönt, a jövő nemzedékekért felelős helyettesének elektronikus
jelentkezését – hiszen az ember nem mindennap kap személyes hangvételű
reflexiót a magyar közélet neves szereplőitől a saját cikkeire. A Fülöp
Sándor által jegyzett néhány sor arra a „dolgozatra” utal, amely
csütörtökön jelent meg lapunkban, és amelyben azt kifogásolom, hogy az
ombudsman nem a frissiben kaput nyitott fővárosi didibárban tette meg
bejelentését, mert akkor most valóban róla beszélne mindenki.
Félre
ne értsenek, nem a magam dicsőségére vettem elő most újra ezt a témát,
sokkal inkább azért, mert a haza jövőjéről van szó. Arról a térről,
amely már seregnyi tekintetben, sajnos, ma is élhetetlen.
Mire
gondolok? A folyamatosan terjedő sivatagosodó részekre (legkevesebb
egymillió ember tengődik ilyen vidékeken), az egyre érkező invazív
fajokra (például a parlagfűre, amelyik a lakosság húsz-huszonöt
százalékát érinti), a szemünk láttára kiszáradó erdőkre (Kőszeg vidéke, a
Bakony), a fatolvajok által lassan, de biztosan hazahordott
rengetegekre (Mátra, Zemplén), a menthetetlenül elgettósodó helységekre
(Borsod-Abaúj-Zemplén, Tolna, Nógrád), valamint a többségében egyre
alpáribbá és ezzel egyenes arányban erőszakossá váló kisebbségre utalok.
Ezek bármelyike önmagában is képes közös otthonunk maradéktalan
tönkretételére.
A teljesség igénye nélkül mondok egy példát,
amely nem azért igaz, mert én írom, hanem mert a történelem ezerszer
bizonyította valóságtartalmát: az invazív fajok tönkreteszik
mezőgazdaságunkat és az egészségünket, és azon keresztül kiürítik az
államkasszát. A szegénységbe süllyedő romákról pedig most inkább nem
szólnék.
Kár lenne tagadni, ebben az országban édeskevesen
törődnek az élhető jövővel, annak biztosításával. Itt jelen pillanatban a
disznók győzik le a ludakat. És a (vad)malacok rengetegen vannak. Lázin
Miklós András
