2012. december 15. - Tisztelt Főszerkesztő Úr, Tisztelt Szerkesztők,
Kedves Olvasók! Örömmel fogadtam az Új Szó felkérését, amelyben a lap a
„Hogyan legyünk újságírók – keresztény erkölcsök szerint?” kérdésre
keresi a választ.
Elfajzott erkölcsű világunkban már maga a kérdés feltevése is bátor gesztus, a feleletet erkölcsi kötelességemnek érzem – legjobb lelkiismeretem szerint – közzétenni. Ebben az sem gátol, hogy teljes gőzzel zajlik a vadászati idény, és vadásztársaimmal jelenleg éppen egy nemzeti part szarkapopulációjának gyérítésén fáradozunk.
A feletetet, mint ahogy szeretett hivatásomat – az újságírást – különösen fontosnak tartom. Keresztény körökben elterjedt az a felfogás, hogy az újságírás, az újságírói lét, az újságírói hivatás egy sikamlós, csúszós terület, hogy tisztességes keresztény ember jobb, ha távol tartja magát ettől az egésztől. Ha azonban a tisztességes keresztény emberek távol tartják magukat az újságírástól, az újságírói hivatástól, az egész terület marad a hiénáknak. Ennek pedig nagyon szomorú következményei vannak az általunk vallott értékek és érdekek, és az egész társadalom szempontjából is.
A keresztény erkölcsök szerinti újságírás véleményem szerint nem nyugodhat más alapokon, mint a tízparancsolaton. S bár a tízparancsolatot Mózes egykor kőtáblára vésve kapta meg az Úrtól, a kor modern újságírója pedig computerrel (számítógéppel) dolgozik, felelősségünk és kötelességünk ugyanaz. Ne tégy – mondja az Úr – a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot! Mi is ennek a parancsolatnak az üzenete az újságíró számára? Nagyon egyszerű: ne hazudj! Aki ugyanis egyik nap azt mondja valamire, hogy vörös, az másnap nem állíthatja ugyanarról, hogy piros. (A politika sajnos gyakran beleesik ebbe a hibába!) Mindez nem áll szemben a másik zsurnalisztikai alapelvemmel sem: a hír szent, a vélemény pedig szentebb!
Ennél azonban egyvalami még szentebb számomra, ha létezik ilyen újságírói túlzás, a szentebbnél is szentebb, ez pedig a szellemi tulajdon tisztelete. Azaz, a tízparancsolat nyelvén: ne lopj! Mindez a huszonegyedik század digitalizált, mediatizált világában így hangzik: ne használj „kopi-pészt” (az angol copy, azaz másol, és paste, vagyis beilleszt igék nyomán a magyar nyelvben is elterjedni látszó elnevezés) módszereket. Az ugyanis, tisztelt szerkesztő urak és olvasók, nem önálló munka. Az lopás, csalás. Mert, kérdem én, vajon milyen alapon kérhetném el Önöktől ezen cikkem honoráriumát, ha kiderülne, hogy nagyon jelentős szövegegyezést mutat valaki más írásával. Főleg ha az az írás az én művemnél korábban jelent meg. (Mert később megjelent szöveget, ugyebár, lehetetlen eltulajdonítani, ez teljes logikai képtelenség, és csak valami NEW AGE-es trükk eredménye lehet.)
Befejezésül egyetlenegy személyes dolgot szeretnék leírni Önöknek. Az újságírói világban oly sok olyan embert láttam lassan másfél évtized során, akinek megvolt a talentuma, tisztességes, keresztény embernek indult. Amikor aztán fölkerült egy polcra, akkor olyan mániákusan kezdett ragaszkodni ahhoz, hogy szép lassan megideologizált magának mindent. Először csak kisebb stikliket, utána nagyobbakat, utána már alapértékeket, elvi dolgokat is elkezdett föladni csak azért, hogy kapaszkodjon az íróasztalába.
Megannyi alkalommal elszorult a szívem, látva a szakma megtévedt bárányait. Az Úr irgalmazzon nekik. Kiss Tibor Noé
