2013. március 19. - A magyar erdő legnagyobb ellensége ma a hazai erdész.
Leszögezem gyorsan: mély meghajlással köszöntöm a sajnos szerény számú kivételt, akik gyakorta erejükön felül próbálnak gátat szabni a honi rengetegekben tobzódó fairtási őrületnek.
Annak, amely hegyeink természetes takarójába immár olyan riasztó méretű lyukakat vágott, hogy azokat legfeljebb ötven-száz esztendő tudatos telepítési politikájával lehet(ne) eltüntetni. Méghozzá afféle munkával, amelyet a bölcs szakember elődök 1945-től a kétezres évek elejéig elvégeztek, amikor a néhány százezernyiből kétmillió hektárosra növelték a magyar erdőállományt.
Szinte látom, amint néhány, a köznyelv szerint csak „Toyotába öltözött” alak a könyvespolcához rohan, s a statisztikai hivatal még nyomdaillatú kiadványait lobogtatva próbálja cáfolni írásom tartalmát. E szerint pagonyaink területe nem csökken, ellenkezőleg, évről évre nő. Mármint papíron. Mert ezt a maszlagot egyetlen nyitott szemmel járó turista sem veszi be, hiszen saját tapasztalatai, a szeme cáfolja az adatsorokat. Nota bene: talán az egész nap az internet előtt görnyedő digitális véglényekkel fölfalatható ez a hülyeség.
S hogy ne szónokoljak a vakvilágba, rögvest jövök egy saját példával: kedvenc hegyemen az idei télen több fát vágtak ki, mint korábban három esztendőben együtt. Mondom ezt csak egyszerű távcsöves felmérés alapján. A hab a tortán, hogy a hetven-száz esztendős tölgyek-bükkök gallyrészét a döntés után helyben ledarálják, és úgy viszik elégetni a csonka törzsekkel együtt az erőművek kazánjaiba. Mert ezt hívják abszurdisztánban „természetközeli” energiagazdálkodásnak. A pagonyok aprónépe (egerek, pelék, rovarok és társaik) pedig hoppon maradva nézik az otthonukat elszállító teherautókat. Nekik ugyanis gyakorta csak a kopasz talajú erdő és a száz és ezer hektárszám üresen hagyott hegyoldal marad.
Az egyetemi tankönyvek ezt hívják kultúrsivatagnak. Ami nagyon szép – egy városi, természeteset csak a zöldségesnél látó fogyasztó komputerének háttérképeként, de a valóságban annyit ér, mint egy marék kutyagumi.
Amúgy érdemes lenne egyszer azon is mélyebben elgondolkodni, hogy a szimpla turistát rutinból letegező pökhendi erdészeknek vajon miből futja mindig a legújabb terepjáróra, két-öt évente felújított házra? Értem én, hogy a hajdúhadházi péket, a kétpói büfést vagy asztalost egyszerűbb a mélyen tisztelt adóhatóságnak elszámoltatni, zaklatni, hébe-hóba tetten érni, de azért erre a vonalra is áldozhatnának némi energiát. Kétségtelen, bonyolult feladat éjjellátóval a bokrok alatt kúszni-mászni, rendszámokat a vizes papírra följegyezni, a dombok mögött sárban-hóban lopózva autókat követni, de elhihetik, megérné a fáradságot. Ez ugyanis nagyságrendekkel több milliárdot hozna a konyhára, mint egy fröccsöntő vállalkozó ismételt megsarcolása mondvacsinált okokkal.
Mivel szinte látom most a dühtől lila erdészfejeket, ezért ismét és nyomatékkal leírom: tisztelet a sajnos szerény számú kivételnek. Ám azt kár lenne feledni, ha az erdész készségesen – elvtelenül – kiszolgálja a profitot, akkor a jövő generációtól lopja el a tiszta levegőt, az üdítő környezetet, a pihenés lehetőségét, a szélben zúgó fákat és mindent, ami ehhez kapcsolódik. Lázin Miklós András
Kapcsolódó:
http://forestpress.hu/jie_hu/index.php?option=com_content&task=view&id=25302&Itemid=1
