Szarvasok, őzek, vaddisznók között a megye legnagyobb összefüggő erdejében
Farkaserdő – A Káld és Szemenye között elterülő hatezer hektár a megye legnagyobb egybefüggő erdőterülete. A vadászok itt hetente háromszor kukoricával, silóval táplálják a vadat
Hófödte, mesebeli tájon autózunk. Vas megye legnagyobb összefüggő erdőrészén, valahol Káld és Szemenye között járunk. A sűrű erdők között kisebb-nagyobb tisztásokat látni, néha kerítéssel védett csemetések között haladunk. Hol kifogástalan minőségű erdészeti úton, hol tengelytörő, gödrös, jeges, sáros csapásokon. Csend honol. A hatezer hektáros területen háborítatlanul él a vad, meséli kísérőnk, Varga Ákos. Hozzáteszi: talán a tél közepén a legkönnyebb lencsevégre kapni a nagyvadat: a vaddisznót, az őzet, a szarvast. Ilyenkor nincs rejtekadó sűrű erdő, az ennivaló is kevés, ezért az éhes vad hamar odaszokik az etetőhelyekhez. S mi ezen a késő délutánon szeretnénk meglesni őket...
A 8-as út mellett, Farkaserdőn, a vadászháznál találkozunk Varga Ákossal és társaival. Vezetőnk a terület másik két vadászával, Tima Istvánnal és Tóth Árpáddal együtt előbb felpakolja a terepjáró platójára a kukoricás zsákokat, majd elindulunk a sűrűbe. Amikor az első etetőhelynél megállunk és kiszállunk, még halljuk a távoli főúton dübörgő kamionok zaját. Ám a második etetőhelyen már teljes a csend, csak egy szajkó zajong valamelyik közeli fa ágán. A vadetetés képei hamar elkészülnek, majd felmegyünk, megnézünk egy vadlest közelről is. Ezután a kis csapat szétválik. A két hivatásos elindul vadászni, mi a kísérőnkkel megyünk tovább, őzet, szarvast, vaddisznót lesni. Kissé pesszimisták vagyunk. Varga Ákos ugyanis arról mesél, hogy az ősszel kezdődő vadászati főszezon nemrégiben, január végén ért véget.
„A sok hajtástól most nagyon nyugtalan a vad, de egy-két hét múlva már ismét visszatér az élet a régi kerékvágásba."
Úttalan utakon haladunk, és mi, idegenek már a második kereszteződés után elfelejtjük, hogy merre lehet visszatalálni a vadászházhoz. Sofőrünk nem csodálkozik tájékozatlanságunkon.
„Sokan eltévednek errefelé. Főleg nyáron, amikor a gombázók megrohamozzák az erdőt. Megesett az is, hogy egy aggódó feleség két pici gyerekkel telefonált azért, mert besötétedett, és nem érkezett haza a családapa. Szerencsére volt a fiatalembernél egy mobiltelefon, ám csak annyit tudott mondani arról, merre is jár, hogy egy vadvédelmi kerítést és sok erdőt lát... Ehhez adjuk azt hozzá, hogy koromsötét volt. Végül azonban megtaláltuk őt."
Vezetőnk lelassít egy-egy nyiladéknál. S igaza van. Szarvasok suhannak át az erdei úton. Az egyik pár másodpercre megáll, belebámul a fényképezőgép optikájába. Továbbmegyünk. A vadász éles szeme felfedezi, hogy jobbra, feljebb egy fa tövében róka tanyázik. Lassítunk. Addig-addig keressük a fák között, amíg a ravaszdi megunja a nézelődést, és elballag. Nem sokkal később megérkezünk a célhoz, az úgynevezett leskosárhoz. Ami valójában egy vadászles, csak éppen földön, két út találkozásánál található. Előttünk negyven méterre pedig egy etetőhely. Nem vagyunk egyedül. Amint elfoglaljuk helyünkét és elcsendesedünk, szarvastehenek sétálnak el előttünk. Ezután semmi, csak a hosszú, méla csend...
Varga Ákossal suttogva váltunk néhány szót. A tizenkét és fél ezer hektáros területükön harminc szóróhelyre terítenek a vaddisznóknak szemes kukoricát, tíz nagyobb tisztásra kukoricasilót, répaszeletet helyeznek ki. Hetente legalább háromszor etetnek. A téli vadetetéshez tavaly nyolcvan vagon silót termeltettek, ez két télre elegendő. A kukoricával, répaszelettel együtt a téli vadetetés sokba, nagyon sokba kerül.
És arról is szól, hogy bár nem legsportszerűbb, de télen a legkönnyebb a vadásztatás. Másrészt ilyenkor lehet a leginkább kiválasztani a selejtezés miatt kilőhető vadat.
Némi nesz hallatszik, majd az orrunk előtt szalad el egy kisegér. Egy idő után az egérke futkározása is unalmassá válik. Mindhárman magunkba mélyedünk, ki tudja, hol járnak a gondolataink...
Egyszer csak felemeli spéci távcsövét Varga Ákos, néhány pillanattal később szabad szemmel is jól látni, hogy a fák között feltűnik egy őz, s kutat a hó alatt. Háta mögé tekint, majd mi is meglátjuk, miért nézelődött visszafelé.
Az etetőhelyen felbukkan előbb egy, majd két vaddisznó. És érkezik utánuk a többi süldő is.
Készülnek a képek, s bár nem éppen halkan kattog a fényképezőgép, a süldők nyugodtan eszegetnek: ugyan néha felkapják a fejüket, de folytatják a lakmározást. És az sem zavarja őket, hogy hirtelen megcsörren fotósunk mobiltelefonja…
Sötétedik, de még nincs vége a napnak. Hazafelé egy tucat szarvasbika (mint megtud
juk, télen külön rudliban járnak a tehenek és a bikák) szinte versenyt fut a terepjáróval.
Megelőznek, átvágnak előttünk, és kecsesen szökkenve eltűnnek a sűrűben.
ANGYAL LÁSZLÓ