Március van már pár napja, a hó gyorsan olvad – igaz, utánpótlás is érkezik sok felé –, s bár hidegek az éjszakák, azért az egyre hosszabbodó nappalok során mind több fényt és meleget kap a Föld északi fele. A tél egyre visszahúzódik – és egyre magasabbra szorul.
A Börzsöny még igazi téli arcát mutatja az északi lejtőkön, az árnyékos völgyek aljában, de a déli hegyoldalakon már csak bokáig ér a még mindig összefüggő fehér lepel, a vad és a turista nyomaiban pedig szétterülő, jeges foltokká fagy éjszakánként az olvadékvíz.
Alacsonyabban fekvő helyeken a fák töve körül már kis tisztások keletkeznek, ahogyan a sötét kérgű tölgy- és csertörzsek magukba szívják a napsugarak éltető melegét, s itt felszínre bukkan a hó által sokfelé úgy három hónapja betakart avar.
– Volt már olyan, hogy május 8-án egy vízmosáson hóban mentem fel – figyelmeztet Lengyel László, a balassagyarmati székhelyű Ipoly Erdő Rt. diósjenői erdészetének helyettes vezetője, hogy nem afféle hétköznapi hely ám a Börzsöny... Közben az erdészet udvarán terepjáróba szállunk, hogy megnézzünk egy fakitermelést, ami sokkal inkább az erdő változatos korösszetételének és fajgazdagságának helyreállítását szolgálja, mint a gazdasági érdekeket – a következőkből az is kiderül, mit jelent ez, hogyan történik és miért.
– A fakitermeléshez hó kell és fagy – magyarázza út közben Lengyel László. – A hó az újulatot, a kitermelt fák alatt magról kelt csemetéket védi meg a munkák során, a fagy pedig a talaj felső rétegét. Találtam már olyan, kitermelés közben keletkezett talajsérüléseket, amelyek az ötvenes években származhatnak és a természet azóta sem tudta meggyógyítani ezeket, talán nem is tudja soha! Akkoriban a terveket teljesíteni kellett tűzön-vízen át, de a puha talajon, ami előbb-utóbb sárrá válik, nagyon nehéz vontatni a súlyos fatörzseket, munkagépekkel közlekedni, közben sebek keletkeznek a tájon...
Egy hólánccal felszerelt traktort érünk utol. Egy helyen félreáll, hogy elengedje a terepjárót, de ugyanekkor egy rönköket szállító teherautó is érkezik szemből. Félreállunk, elengedjük – nem mozdulunk többé! Akkora a hó az út szélén, hogy még a terepjáró sem szabadul fogságából. Még szerencse, hogy itt a traktor, csörlővel együtt... Egy perc alatt újra az úton van a kocsi. Merthogy egyébként rendes aszfaltozott út, ha nem is látni a hó alatt.
Nem sokkal később egy erdésznyelven rakodónak nevezett helyre érünk. Ez egy tehergépjárművekkel is megközelíthető terület, ide hozzák az erdőben kitermelt szálfákat, itt darabolják fel, s innen viszik tovább a különböző minőségű, a tűzifától a további feldolgozásra is alkalmas – mondjuk – bútornak valóig a rönköket. A rakodón dolgozó két ember éppen reggeli után van, a tűz mellett szívják a cigarettájukat, de aztán érkezik a traktor, három igen hosszú, úgy 15 méteres szálfát húzva maga után.
A csikkek a parázsra repülnek, a két ember pedig rövidesen munkához lát. Egyikük hosztol – mérőeszközzel kiméri és kérgen éles kis fémszerszámmal kijelöli, hogy a törzs melyik része alkalmas további feldolgozásra és melyikből lesz tűzifa – másikuk pedig motoros fűrészt fog és darabolja a szálfákat a jelölés mellett.
Hagyjuk őket dolgozni és a Rákos-oldal nevű helyre megyünk tovább – ahol kiderül a lényeg!
– A nagy erdőtömbökbe csak kisebb lékeket vágunk, ezeken a területeken több öreg fa is megmarad. A kívülálló ezt úgy látja, hogy teljes az erdőborítás, de az esztétikai szempontok mellett más ezen gazdálkodási mód igazi haszna! A korábbi, egész hegyoldalnyi véghasználatok helyén kialakult, homogén, azonos korú és azonos fajból álló erdők helyén így változatos élőhelyek alakulhatnak ki. Ezek segítik a teljes középhegységi növény- és állatvilág sokszínűségének a megőrzését!
Megnézzük még felülről a mintaterületet: ez egy tízszer tíz méteres, vadhálóval körülvett földdarab. Az erdőújulatot károsító nagyvad a kerítésen belülre nem juthat, így nem is rághatja le a facsemetéket. Erősen leegyszerűsítve: ha a gazdálkodó azt látja, hogy a mintaterületen és körülötte is egyformán nőnek, erősödnek a fiatal fák, akkor minden rendben van. Ha azonban kívül a szarvasok, őzek tönkreteszik az újulatot, akkor baj van, apasztani kell az állományt.
– Mikor lesz látható az eredmény? – kérdez vissza Lengyel László. – Bizony, a munka befejezése megmarad az unokáknak, a dédunokáknak! Akár száz- százhúsz évig is tarthat, mire a természetközei állapotokat vissza lehet állítani.
Vigasz mi lehet?
Hiszen nem fogjuk látni az eredményt, de még gyermekeink, talán unokáink sem... Ha már más nincs, maradjunk hát abban: a természetben, a fák több évszázados életciklusához képest az a 120 esztendő nem is olyan sok. Merthogy az első számú érintett azért mégis csak a természet...
Faragó Zoltán