2014. augusztus 01. - Az ökológiai lábnyom számításának jelenlegi módszerei a szakemberek szerint is félrevezetőek, a vészjósló jelentések nem adnak okot különösebb aggodalomra.
Gyakran halljuk, hogy az emberiség mohón feléli a világ forrásait, és sokkal nagyobb lábon él, mint azt a Föld lehetővé tenné számára. A World Wildlife Fund nemrégiben hirdetésben tájékoztatott arról, hogy úgy élünk, mintha 18,2 milliárd hektárnyi biológiailag produktív terület állna rendelkezésünkre – több mint másfélszer annyi, mint a tényleges 12 milliárd hektár. A WWF más természetvédelmi szervezetekkel egyetemben immár több mint egy évtizede próbálja bonyolult számításokkal meghatározni, mekkora ökológiai lábnyomot hagyott a bolygón az emberiség.
A WWF narratívája szerint a népesség növekedése és a magasabb életszínvonal következtében jelenleg másfél bolygót használunk, és olyan gyorsan éljük fel a forrásokat, hogy 2030-ra már két bolygóra lesz szükségünk. Ha pedig egy csapásra mindenki elérné az amerikai életszínvonalat, már csak öt bolygó tudná eltartani az emberiséget. Az üzenet egyértelmű: a WWF szerint „ökológiai hitelösszeomlással szembesülünk”, és fennáll egy „nagyszabású ökoszisztéma-összeomlás” kockázata.
Ez a félelem azonban szinte minden alapot nélkülöz. Az ökológiai lábnyom kiszámításakor minden területhasználatot próbálnak figyelembe venni, és ezt összevetik az összes rendelkezésre álló területtel. Ez lényegében hasznos számítás, amelyhez – mint bármely más mérőszám esetében, amely az emberi viselkedés különböző aspektusairól ad számot – egyszerűsíteni kell az inputokat.
Az egyszerűsítések egy része helyénvaló. Az utak, a lakóépületek és az élelmiszer-termelés valóban értékes helyet foglal el a bolygónkon, az ökológiai lábnyomnak ez a része valóban jól mutatja, hogy ténylegesen mekkora nyomot hagytunk a Földön. A Global Footprint Network legfrissebb adatai szerint a lakóépületek és az utak összesen a teljes terület 3,6 százalékát teszik csak ki, és még az élelmiszer-termelés is csupán a termékeny földterület körülbelül harmadára terjed ki. Mi több, mivel a technológiai fejlődésnek köszönhetően a hozamok folyamatosan növekednek, valószínűsíthető, hogy a teljes terület nagysága nem fog növekedni, sőt idővel akár csökkenhet is (l. Jesse H. Ausubel, Iddo K. Wernick és Paul E. Waggoner, Peak Farmland and the Prospect for Land Sparing, Population and Development Review, 2012).
Az erdőgazdálkodási, illetve füves területek esetében az egyszerűsítések már nem olyan maguktól értetődőek. A fa- és a papíripar által használt terület globálisan 16 százalékos súlyt képvisel ? ez kevesebb mint fele a világon létező erdőknek. Az adat azt sugallja, hogy a szóban forgó 16 százalék valamiképpen foglalt és más célokra nem használható, miközben a faipar céljaira nevelt fák valódi erdőt alkotnak, hozzájárulva bolygónk szépségéhez. Ugyanez a probléma a füves területekkel is, amelyek nagyságát 12 százalékra becsülik.
A halászat térfoglalása, ha lehet, még kevésbé nyilvánvaló, hiszen a tengeri területeket szárazföldi területre számítják át úgy, hogy megbecsülik, mennyi földet kell használni a halászat fenntartható támogatásához. Ez a tétel meglehetősen kicsi, az összes földterület 6 százaléka.
Ha ezeket a némileg problematikusan definiált földterületeket összeadjuk, akkor a világ termelésre alkalmas területeinek 70 százalékát kapjuk. Úgy tűnik tehát, nincs különösebb ok az aggodalomra, egy Föld bőségesen elegendő.
Az ökológiai lábnyom a széndioxid-kibocsátás miatt haladja meg a rendelkezésre álló szárazföldi területet ? persze az sem nyilvánvaló, miként számítható át a széndioxid földterületre. A problémát úgy egyszerűsítik, hogy az ökológiai lábnyomot annak a területnek a nagyságával definiálják, amennyi erdőre lenne szükség ahhoz, hogy a kibocsátott extra széndioxidot "felszívja". Ez a tényező önmagában a bolygó földterületének 81 százaléka, és az egyetlen magyarázata annak, hogy hirtelen kevés lett számunkra egy bolygó.
Az üzenet lényegében a következő: a széndioxid-kibocsátást nullára kell csökkentenünk, és ennek érdekében fákat kell ültetnünk – a bolygó szárazföldi területének 81 százalékán. Mivel ennek a területnek 70 százalékát már használjuk, végső fokon „kifogytunk a bolygókból”. Ez azonban nyilvánvalóan túlzás.
Nem csupán az kétséges, valóban zéróra kell-e csökkentenünk a széndioxid-kibocsátást (bár hosszú távon valóban jelentősen mérsékelnünk kell), ennél sokkal fontosabb, hogy a széndioxid „felszívására” az erdőtelepítés egyértelműen a legkevésbé hatékony megoldás. Az ökológiai lábnyom számításának standard előírásai szerint évi egy tonna széndioxid-kibocsátás semlegesítésére 2000 négyzetméter erdőt kell telepítenünk. Ha viszont erdő helyett szélturbinákat vagy napelemeket létesítünk, akkor 30 négyzetméter vagy kevesebb is elegendő (Gernot Stöglehner Ecological footprint – A tool for assessing sustainable energy supplies című cikke alapján). És ráadásul nem is kell biológiailag aktív földterületet használnunk (a napelemeket elhelyezhetjük a háztetőkön vagy a sivatagban, a szélturbinákat pedig az óceánon). A 81 százalék hirtelen kevesebb mint 1 százalékra – esetleg nullára – esik vissza.
Az ökológiai lábnyomnak ez az Achilles-sarka már évek óta ismert a szakirodalomban. A koncepció egyik elkötelezett védelmezője már 2012-ben azt írta, hogy a széndioxid-lábnyomnak „azon területként való meghatározása, amely ahhoz szükséges, hogy a fosszilis tüzelőanyag elégetése során keletkezett széndioxidot abszorbeálja, és amelyet – magunkat is beleértve – a legtöbben használnak, nehezen védhető” (Andrew R. B. Ferguson, The Assumptions Underlying Eco-Footprinting, Population and Environment). Ez a meglátás az alapja Nathan Fiala Measuring sustainability: Why the ecological footprint is bad economics and bad environmental science című 2008-as, az Ecological Economicsban megjelent cikkének is. Egy nemrégiben megjelent összefoglalóban pedig ezt olvashatjuk: „az ökológiai lábnyom jelenleg használt mérési módszerei olyannyira félrevezetőek, hogy az bármely komoly tudományos vagy gazdaságpolitikai kontextusban ki kellene, hogy zárja a használatukat” (Linus Blomqvist, Barry W. Brook, Erle C. Ellis, Peter M. Kareiva, Ted Nordhaus, Michael Shellenberger, Does the Shoe Fit Real versus Imagined Ecological Footprints, PLOS Biology, 2013).
Világos tehát, hogy kevesebb mint egy bolygót használunk, és a jövőben – a jobb mezőgazdasági, illetve megújuló technológiáknak köszönhetően – a használt terület valószínűleg csökken. Ahelyett hogy a fenntarthatatlan ökológiai lábnyommal kapcsolatos próféciák miatt pánikolnánk, a kézenfekvő feladatokra kellene koncentrálnunk: emberek millióit kellene még kiemelni a szegénységből, és közben olyan innovációkat finanszírozni, amelyek kiküszöbölik a szennyezés kockázatát, a földeket pedig termékenyebbé teszik. Így biztosíthatjuk, hogy a Föld továbbra is elegendő legyen valamennyiünknek. Bjorn Lomborg, a Copenhagen Consensus Center igazgatója, a Copenhagen Business School professzora