2015. június 2. - Kakuk Jánosnak a vadászat és az erdő az élete: 23 évig erdészkedett, 21 esztendőn át a vadászati vonalat vitte.
Társalgójának fala trófeákkal teli.
Kakuk Jánost Felsőtárkányban többnyire ragadványnevén Pestuka Janiként ismerik. A 75 éves nyugdíjas erdészt abból az apropóból keressük otthonában, hogy egy 45 évvel ezelőtt talált ősrégi kincset megmutasson. Meséli, hogy Cserepeskő térségében muflonra vadászott 1971-ben, amikor felfedezte a pattintott kőből készült, vélhetően több ezer éves nyílhegyet.
A sziklák oldalában a kőpolcon feküdt. Negyvenötödik éve őrizgetem és arra az elhatározásra jutottam, hogy ne legyék itt énnekem bezárva, odaadományozom a híre szerint szép Széchenyi Zsigmond Vadászati Múzeumnak. Csak eljön érte valaki...
A nyugdíjas erdésznek a vadászat és az erdő az élete: 23 évig erdészkedett, 21 esztendőn át a vadászati vonalat vitte. Meséli, hogy 22 évesen lett kerületvezető. Az egész Mészvölgy, a Lőkvölgy túltartott faállományának a letermelése jutott első feladatául. Sok volt a teendő, s a 45 évnyi munkaviszony egy helyen telt, leszámítva azt a két hónapot, amikor – még gyakornokként – csikósnak állt Csipkéstetőn. Ottani élményeit idézi a ménessel lévő két szamárról is. A szamaraknak a viharok idején volt szerepük egyébként: dörgéskor, villámláskor összedugták a fejüket és nem mozdultak, a ménes pedig köréjük körkörösen beállt és nem szaladt szét.
Az édesapám azonban értem jött. Mondta, hogy nem erről volt szó, hanem arról, hogy erdész leszel. Pakolj és megyünk! Így nem lettem csikós – idézi a hatvan esztendeje történteket Kakuk János, aki jó 35 évvel ezelőtt tagja volt a magyar futóvadlövő válogatott keretnek.
Lehetősége is lett volna kijutni a müncheni olimpiára, ám akkoriban még ehhez a munkahelynek is volt szava. A meghallgatáson a vezetők lebeszélték arról, hogy utazzon, mert idehaza sok volt a munka. A tárkányiak között egyébként nagyon sok jó lövész volt. Neveket is mond: Bajzát „Rosko” Sanyi, a bervai iparőrök főnöke, Bárdos Pali, Vince Simon, Juhász „Potta” Jóska.
– Őt mindenki csak „Szögtizes”-nek hívta, nem nehéz kitalálni miért.
A társalgó fala trófeákkal teli. Közülük a legbecsesebb egy gyerekként, 13 évesen lőtt szarvasé. Már akkoriban is az erdőn töltötte ideje egy részét, az Egeres-völgyben a „második családjánál”. A háziak egyszer még nem értek haza, késő délután volt, amikor betévedt a bika a kertbe. A kis János fogta a folyosón lévő betárazott puskát, majd meglőtte a vadat. Lett is belőle „felfordulás”, hogy elsimítsák az ügyet.
– El is felejtettem már, amikor is az esküvőmön megjelent a „sógor” – így szólítottam mindig az Egeres-völgyi ház lakóját –, és nászajándékul adta az évekkel korábban meglőtt bika kikészített trófeáját. De van itt Kanadában lőtt fekete medve bőre, Zambiából aranyérmes varacskos disznó trófea, mert mindkét földrészen vadásztam sokat.
A nyugdíjas erdész egy orvosi beavatkozás miatt két mankót használ, de így is jár vadászni, ma már a fiával, aki akkor kapott tőle két szabadon választható fegyvert, amikor lediplomázott. A kicsit rest hallásra is van magyarázat: „ellőttem a fülemet”.
– A 9,3-as fegyvereknek igencsak nagy a csattanása, különösen, hogy megannyiszor a vállamat használták támasztékul a vendégvadászok.
Vadász Keletről, vadász Nyugatról
– Az akkor még létező Szovjetunió hadseregének egyik magas rangú tábornoka – aki a Vörös tér mellvédjén állhatott felvonulások idején a szovjet pártállami vezetők között – volt az egyik legkülönösebb vendégem a hetvenes években: nem mutatott hajlandóságot egy kisebb dombon átmenni, ahol a vad volt. „Hívják ide a bikát!” hajtogatta az ukrán tolmács közreműködésével. Majd pedig karosszéket hozatott magának a faluból. Abban ülve konstatálta, hogy még mindig nem terelték elé a bikát. Később „zsákmány” nélkül elviharzott. Hajszálon múlt, hogy nem csuktak le miatta – meséli Kakuk János.
Dr. Hans Ebenhardt Schulcze világhírű svájci agysebész – aki végigjárta a háborús helyeket, „tréningezhetett” a szakmájában Laosztól Kambodzsáig –, rendszeresen visszatérő vadászunk volt. Ő is, mint Wolfgang von Stracfick Münchenből, csak velem volt hajlandó vadászni, a báró 31 éven át. Ha foglalt voltam, akkor vártak inkább. A svájci professzor egyébként egy különc embernek tűnt. Elszakadt cipőfűzője helyett például az üzletből nem volt hajlandó a pár fűzőt elhozni, kettébontatta a csomagot, illetve a 100 gramm szalámit, amit kért, nem vette el a pultról, mert a boltos 12 dekát mért ki.
A meglepetés
Százból kilencvenkilenc ember arra a kérdésre, hogy „Megfordul-e rendszeresen Felsőtárkányban Nobel-díjas ember?”, biztosan azt a választ adná, hogy nem. Csütörtöktől tudjuk, hogy tévednének mindannyian. Kakuk János beszélgetésünk végére tartogatta azt a meglepetést, egy gondosan becsomagolt oklevél-másolat megmutatását, amit látva kollégámmal mi már ekkortól biztosan igennel válaszolunk: a bécsi székhelyű atomenergetikai ügynökség Nobel Békedíjjal kitüntetett csapatának tagja ugyanis vendéglátónk professzor veje. Márpedig ő havi, kéthavi rendszerességgel meglátogatja tárkányi otthonában apósát a felesége – vendéglátónk lánya – társaságában. A díjjal járó pénzösszeget egyébként a kitüntetett ügynökség tagjai nem osztották szét maguk között, hanem az UNICEF számára utalták át gyermekjóléti szolgáltatások elősegítésére. Sike Sándor