Uniós nyilvánosságpolitika
Új nyilvánosságpolitikára készül az unió. Brüsszel egyebek mellett közzétenné a közösségi támogatáshoz jutók nevét és az összeg nagyságát is.
Előszeretettel mutatja be a brit bulvársajtó olyan helyként az Európai Unió intézményeit, mindenekelőtt a brüsszeli székhelyű Európai Bizottságot, mint ahol a demokratikus ellenőrzés alól elszabadult bürokraták folyvást sötét terveket szövögetnek. Tény, hogy a
luxemburgi Jacques Santer vezette testület 2000-ben belebukott néhány tagjának korrupciógyanús ügyeibe, ám hol van már a tavalyi hó! „Az Európai Bizottság2000 óta rengeteget tett a hiányosságok kiküszöböléséért, és mára nagyon nyitott intézménnyé vált"-mondjaRuneRasmussen, a Transparency International brüsszeli irodavezetője. Mindazonáltal a korrupció ellen küzdő nemzetközi szervezet szerint az uniós pénzek elköltését még mindig túl nagy titkolózás övezi, amiért azonban ők nem a bizottságot, hanem a közös költségvetés körülbelül 76 százalékának - azaz évente mintegy 86 milliárd eurónak - a felhasználásáért felelős tagállamokat hibáztatják.
ADATVÉDELEM?
Érthető, hogy a korrupcióellenes szervezet lelkesen üdvözölte Brüsszelnek azt a közelmúltbeli javaslatát, hogy minden tagállam hozza nyilvánosságra a gondjaira bízott közösségi támogatások - elsősorban az agrár- és a felzárkóztatási pénzek - kedvezményezettjeinek a nevét és a kifizetett összegek nagyságát. A 25-ből jelenleg 11 tagországban már hozzáférhetők az adatok, ám korántsem mindenki lelkesedik azért, hogy megossza ezeket az információkat a nyilvánossággal. Ennek a legtöbb országban - így például a régi tagállamok közül Franciaországban, míg az újak egyikeként Magyarországon - hivatalosan adatvédelmi akadályai vannak, ám egészen biztos, hogy a titkolózásban politikai megfontolások is szerepet játszanak.
„A közvetlen jövedelemtámogatások címzettjeinek nyilvánosságra hozása lerántaná a leplet arról, hogy a francia politikai elit évtizedeken át orránál fogva vezette a lakosságot, amikor azt állította, hogy a közös agrárpolitika a verejtékes munkát végző kis agrártermelőket segíti" - húzza alá Richárd Baldwin, a genfi Graduate Institute of International Studies professzora. Szerinte ezzel az állítással szemben a francia mezőgazdaságnak folyósított agrárkifizetések egynegyede a termelők alig 5 százalékához, mégpedig a nagybirtokosokhoz vándorol. Mindeközben a gazdák kétötödének - jelesül a legkisebbeknek - a Franciaországnak megítélt összes támogatás alig 5 százaléka jut.
Hasonló a helyzet Nagy-Britanniában is, ahol ráadásul az adatok ma már nyilvánosan hozzáférhetők. Ezekből kiderül, amiről mindig is suttogtak, hogy tudniillik a közös agrártámogatások legnagyobb haszonélvezője nem más, mint a brit királyi család. A II. Erzsébet királynő tulajdonában lévő angliai birtokokra (az adat nem tartalmazza a skóciai, a walesi és az észak-írországi területeket) a 2003-2004-es mezőgazdasági évben 231 ezer eurót fordítottak az európai adófizetők pénzéből. Ráadásul a királynőnél is busásabb támogatásban részesült Marlborough hercege a maga potom 300 ezer eurós éves támogatásával. „Unatkozó kutatók" azt is kiszámolták, hogy a brit királyi család birtokainak szponzorálásához mekkora összeggel járulnak hozzá azoknak az új tagállamoknak az adófizetői, amelyek termelői még mindig csak töredékét kapják a régi tagokra jutó közvetlen jövedelemtámogatásoknak. Nos, Õfelsége elégedetten nyugtázhatja, hogy a gáláns magyaroktól például 1811 euró folyik be a számlájára évente, ha nem is közvetlen átutalás formájában. Hab a tortán, hogy a fejenkénti 5 ezer eurónál alacsonyabb éves átlagjövedelemmel rendelkező lettek is „fizetnek" azoknak az arisztokratáknak, akik családi eseményeken nem ritkán ennél drágább borokkal koccintanak...
Az Európai Bizottságon belül sem mindenki híve a nagy nyitottságnak, attól tartanak ugyanis, hogy világossá válik: a közvetlen kifizetések rendszere egyáltalán nem szolgálja az európai célokat. „A közös agrárpolitika céljai és eszközei nincsenek összhangban. A termőföld mérete szerinti támogatás érvényes, ahelyett, hogy a piaci és természeti feltételekből eredő hátrányt kompenzálnák" - nyilatkozta egy uniós diplomata.
Elemzők úgy vélik, hogy mivel Magyarországon az EU-átlagánál sokkal koncentráltabbak a kifizetések, vélhetően a gazdák még kisebb százaléka kapja a támogatások még nagyobb hányadát. Bár hazánkban az említett adatvédelmi aggályok miatt nem hozható nyilvánosságra a támogatások címzettjeinek neve, egyszerű szorzási művelettel így is kiszámítható, mekkora pénzhez juthatnak a gabonatermelő nagybirtokok - miután tudható, hogy a hektáronkénti közvetlen kifizetés mértéke 40 ezer forint körül van (aminek egy része persze nemzeti kiegészítés). Gráf József agrárminiszter ugyanakkor a Figyelőnek úgy nyilatkozott: ha egy, a támogatottak nevének nyilvánosságra hozatalára vonatkozó törvényjavaslatot terjesztenének az Országgyűlés elé, ő gondolkodás nélkül megszavazná azt. Meggyőződése, hogy a titkolózásnak semmi értelme, hiszen ésszerű érvekkel elmagyarázható, miért kell a nagyüzemeknek ugyanakkora támogatás, mint a kisebbeknek. A hazai nagyok ugyanis a talpon maradás érdekében gépparkjukkal 8-9-szer annyi munkaórát teljesítenek, mint nyugati versenytársaik. „A versenyt úgy tudjuk csak felvenni, ha az eszközkihasználtságunk jóval nagyobb, mint Nyugaton. Ezért nem lehetséges, hogy a kisgazdálkodók kapjanak tízszer akkora támogatást, mint a nagyüzemek" – vette védelmébe a miniszter a jelenlegi rendszert.
A Gráf József által elmondottak is azt valószínűsítik tehát, hogy már nem lesz sokáig titok, kik kapják az agrártámogatások oroszlánrészét. Politikailag ugyanis nehezen vállalható a kormányok számára egy olyan jogszabályi javaslat leszavazása, amely a közvélemény kedvében kíván járni.
SZIGOR
A támogatások kedvezményezettjeinek megnevezése azonban korántsem minden. E célkitűzés mellett a brüsszeli lobbitevékenység szigorúbb szabályozását jelöli meg fő célként az a Zöld Könyv, amelyben az átláthatóság javítására vonatkozó elképzeléseit vázolta fel a közelmúltban Siim Kallas észt biztos, az Európai Bizottság korrupció elleni fellépésért is felelős tagja. Brüsszelben a mai napig nincsenek az érdekkijárásnak olyan egységes szabályai, mint az Egyesült Államokban, ahol a lobbistáknak megbízóik kilétéről és bevételeikről is számot kell adniuk. Az uniós intézmények közül a lobbistáknak egyedül a jellegénél és természeténél fogva legnyitottabbnak számító Európai Parlamentnél kell akkreditáltatniuk magukat, míg az Európai Bizottságnál önkéntes alapon lehet feliratkozni egy listára. Egységes nyilvántartás híján azt is csak becsülni lehet, hogy Brüsszelben az uniós intézményeknél körülbelül 15 ezer lobbista kilincsel naponta, legyenek azok hivatásos lobbicégek, tanácsadók, jogi irodák, szakmai érdekképviseletek vagy civil szervezetek. Bár az EU-ban eddig még nem fordultak elő az amerikai Abramoff-ügyhöz hasonló szaftos botrányok (Jack Abramoff, a neves amerikai lobbista a washingtoni képviselőház több prominens tagját is megvesztegette, hogy utóbbiak az általa képviselt cégek kedvére való törvényeket fogadjanak el), a bizottság az „eső előtt köpönyeg" módszer híve.
Az uniós lobbivilágot Jeremy Galbraith, az EPACA (European Public Affairs Consultancies' Association - Közügyekkel Foglalkozó Tanácsadók Európai Szövetsége) alelnöke szerint nem utolsósorban azért kerülték el eddig a botrányok, mert ebben az üzletben messze nem forog annyi pénz, mint a tengerentúlon. Az európai „nyomásgyakorló" piac éves forgalmát szakértők 60-70 millió euróra becsülik, miközben az amerikai szereplők akár több milliárd eurót is kereshetnek. De más oka is lehet annak, hogy az EU intézményei körül eddig viszonylag alacsony volt a zavarosban halászok száma. „Brüsszel egy kisváros, az európai döntéshozók és döntéselőkészítők száma kisebb, mint a legtöbb országban a köztisztviselői kar. Aki itt rossz fát tesz a tűzre, az egy életre elássa magát" - állítja Medgyessy Gergely, a hírközlési és informatikai szabályozásra, valamint a megújuló energiaforrásokra szakosodott TGG & Partners ügyvezető igazgatója, akinek cégét az új tagországok közül egyedüliként választották be az EPACA igazgatóságába.
MAGATARTÁSI KÓDEX
Brüsszel a megelőlegezett bizalom jeléül a már említett Zöld Könyvben - az amerikai vagy a kanadai modelltől eltérően - egy, az Európai Bizottság által működtetett önkéntes regisztrációs rendszert hozna létre a lobbisták számára, akiket különféle ösztönzőkkel próbálnának érdekeltté tenni abban, hogy nyilvántartásba vetessék magukat. Az egyik csalétek az lehetne, hogy a listára feliratkozott cégeket e-mailen automatikusan kiértesítenék az őket érintő konzultációk megindításáról, amelyekhez aztán még időben hozzászólhatnának. A lobbisták ennek nem látják túl sok előnyét, hiszen különböző forrásokból már most is szinte minden információhoz hozzájutnak. Siim Kallas észt biztos ugyanakkor nem zárja ki azt, hogy amennyiben ez a rendszer nem lesz működőképes, a jövőben kötelezővé tegyék a kijárók regisztrációját. Az Európai Bizottság azt is szükségesnek tartja, hogy az uniós döntéshozatalt befolyásolni próbálók egy minimális követelményeket lefektető magatartási kódexhez is tartsák magukat, de a szabályok kidolgozását magukra a lobbiszervezetekre bízná. Ezek figyelnék azután az előírások betartását és hoznának szankciókat azon tagjaik ellen, akik félrevezető információkat közöltek magukról vagy más módon szegték meg a magatartási kódex előírásait. Brüsszelben általában az Európai Parlamentet tartják a lobbisták Mekkájának, mert a választott testület a leginkább nyitott a kívülről érkező információkra, amelyeket az eurohonatyák mindennapi munkájukban hasznosítanak. Az Európai Bizottság megítélése már nem ennyire egyöntetű. „A bizottsági tisztviselőknek már nincs annyira szükségük a szakértelemre, hiszen maguk is egyes területek szakértői, akik sokszor egy megadott prekoncepció alapján dolgoznak. Ráadásul már azt is nehéz kideríteni, hogy egy-egy javaslatnak ki a gazdája és éppen hol tart a szövegezés" - állapítja meg a TGG & Partners ügyvezető igazgatója, aki szerint a bizottsági munka átláthatóságát mindenképpen javítani kellene.
Abban mindenki egyetért, hogy a harmadik nagy uniós intézményre, a kormányok képviselőiből álló Európa Tanácsra fér rá leginkább változtatás a nyitottságot illetően. A miniszteri, nagyköveti és munkacsoport formációban működő Tanács ülései évtizedeken át zárt ajtók mögött zajlottak, mígnem néhány éve megkezdődött egy fokozatos nyitás. Ezt vinné tovább az idei első félévben az unió soros elnöki feladatait ellátó Ausztria által előterjesztett azon javaslat, amelynek értelmében a jövőben minden olyan ülést nyilvánossá tennének, ahol az együttdöntési eljárás (amelynél a Tanács és az Európai Parlament közösen lép fel jogalkotóként) alá eső jogszabályok vitája folyik. Sokan azonban attól tartanak, hogy a sajtó, a lobbisták és alkalomadtán az állampolgárok vigyázó szemei előtt folyó jogalkotás látványpolitizálásba megy át, és az igazi alkuk - ahogy az időnként már most is előfordul - a háttérben néhány nagy tagország között köttetnek majd meg. Miként az is igaz, hogy egyes miniszteri üléseken annyira száraz és technikai jellegű témákat vitatnak meg, amelyek „kínaiul" hangzanak a laikus hallgatók számára, így könnyen elképzelhető, hogy a kívánttal ellentétes hatást érne csak el a nagyobb transzparencia. Annak adagolásával tehát bizonyos esetekben csínján kell bánni, nehogy a hatékonyság lássa kárát.