2020. augusztus 11. - Lugas-tárca – Mezei szorgalom
Mint lovasok a ködös álomidőkből, olyanok voltak a franciák az erdőben. Valódi anabázis a történetük – Xenophónt, az ókori görög írót idézi, aki Anabaszisz című művében a görög–perzsa háborúkat írja. Ott tízezer eltévedt görög katona kering egy hadjárat során nehéz küzdések közt, hogy majd viszontagságos úton visszatérjenek a napfényes Göröghonba. Efféle anabázis volt a hajdani kemenesalji történet is, amelyben harmincezer francia katona keveredett el Kemenesaljára, és nyelte el őket a sűrű, érintetlen őserdő. Ha pár hétre is, de az itteni erdőkben kerengett eltévedve a napóleoni háborúk idején egy jelentős francia élcsapat.
Ezernyolcszázkilencben vagyunk – a mai Farkas-erdőhöz hasonlóan az egész Kemenesalja áthatolhatatlan őserdő volt; aprófalvak láncolatával. E hadtestnek, champagne-i vértesek az elitalakulataik, az volt a küldetésük, hogy Stájerországból jőve Győr körül csatlakozzanak Napóleon főcsapataihoz. Berzsenyi Lajos fiának írt levelében panaszolja a híres kemenesaljai kóválygást – Hetyére 1809 május végén harmincezer francia érkezik. Rabolnak, fosztogatnak, marhát prédálnak. A levélrészletből bontakozik ki a históriai abszurd: egy jelentéktelen, poros falucskában harmincezer katona!
És mind lovasok – nem mellékesen a korabeli Európa legjobb hadserege, akik Moszkváig is eljutnak; vontatott tüzérséggel; a vezetéklovakkal érkező seregtest legalább ötvenezer lovat taksál. Viszont a magyar ősvadonban e hadi nép élelem és takarmány, logisztika nélkül, étlen-szomjan kóvályog. Újkori anabázis ez
– s a végén, ha lassan is, de megértik az akkor még romlatlan táj logikáját és rezervátumszerű terepgeometriáját. A hatalmas erdőrendszert, vízrajzot, sehová nem vezető úthálózatot. Azt, hogy a recept végül is egyszerű: Győr felé az erdőségekben korántsem közvetlenül észak felé kell nyomulni, előbb kitérni keletre, a Marcal-híd irányába, mert Karakónál található az egyetlen átjáró Pápa felé. Idevágó családi legenda, hogy az eltévedt franciák reménytelen takarmány- és élelemszerző túráik során elvetődnek a kemenesalji Csöngére is, ahol végül egy alacsony, görbe lábú férfiúval találkoznak, aki a környéken egyedül beszél franciául. Weöres Sándor egyik őse az illető, aki később a nyelvi segítségéért a hadjárat minden lesántult és lemarjult lovát megkapja a franciáktól. Hirtelenjében csinos kis ménese kerekedik ki a Weöres családnak, amelyet később jó pénzért eladnak.
Száz év múlva a szomszédos bakonyi erdők különlegesen archaikus világát éli az író Hamvas Béla is – egy hosszúnak tervezett, magányos kirándulás során. És megemlít egy bizarr erdei anekdotát – mi is történik velünk egy ember nélküli „vadonban”? Mármint azon túl, hogy nyugodtan tanulmányozhatjuk a kék-zöld erdők, az ég, a folyók, az esők és a szelek jelzéseit, melyekben mindig ott fészkel valami lokális báj és szépség, mint csábító „zöld szellem”, de a létezés zord fenségessége is. 1920 júniusában vág neki az erdőnek – közben ráesteledik. „Hátizsákomból megvacsoráztam, aztán szénát hordtam egy fa alá, lefeküdtem, betakaróztam, és mivel világos volt, könyvet vettem elő, Rousseau Confessions-jának tizenegyedik fejezetét olvastam. Éppen besötétedett, mikor elálmosodtam, letettem a könyvet, és akkor a völgyből csaholást, rekedt, sajátságos vonítást hallottam. A hangot régebbről már ismertem. Ilyesmit az ember egyszer hall és nem felejti el. Farkas volt. Egy keveset vártam. Az álom azonnal kiment a szememből. A csaholás közelebbről hallatszott. Nemsokára csörtetés. Nem volt nálam fegyver. A legközelebbi falu másfél óra, vagy még több. Felkaptam a holmimat és felmásztam a tölgyfára. Két perc múlva ott voltak a farkasok. Nem tudom hány, de több. Ott morogtak, szuszogtak, settenkedtek hajnalig. Zöld szemük félelmetesen foszforeszkált a sötétben. Hangosan ásítoztak, vinnyogtak, és ágyamat szaglászták. Mikor a nap fölkelt, eltűntek.”
Rousseau és a farkasok – akár fejezetcím is lehetne egy Hamvas-szótárban, vagy a romlatlan erdőkről szóló enciklopédiában. S bár a Hamvas-írásban „archaikus mosolyokat” is látni vélünk, a Hamvas előtt száz évvel itt vonuló franciák, ha nem is vonyító farkasokat és vonulgató vaddisznókat találnak, de a Hamvas előtti, jóval érintetlenebb őserdőket és ősvadont. Hatalmas faóriásokat, tölgyeseket („banyafákat”), szőke bükköst, hársat és gyertyánost, melyben könnyedén zsákutcába futhat az ember. A csudás hazai őserdők ősideje ez – a romlások, a durva, kíméletlen és megbocsáthatatlanul pusztító erdőirtások Mária Teréziával indulnak. Már Hamvas is jelzi, rohamosan pusztul-fogy az erdő – az ember mindent elkövet, hogy az őselemeket kiirtsa. S ha már Kemenesalja régi erdeiről beszélünk: olyan erdei világ ez, amilyet a mai Farkas-erdő legsűrűbb, fejedelmi állapotát mutató részeiben eldugva látni – s amelyet Berzsenyi Dániel is megtapasztalt. Az ő idejében Hetyén és más falvak körül ligeterdők alakulnak, amelyeket még a legdurvább földéhség is meghagyott (a ligeterdőket rég beszántották), hogy ott makkoljanak a legjobb makkszóró tölgyek alatt a falvakból kicsapott gyönyörű állatcsordák (hol vannak már falum kihajtott állatseregei?) – mint az archaikus előidőkben. Áthatolhatatlan, természetes erdőségek, amelyek könnyedén elnyelnek egy mégoly jelentős, de erdő nem ismerte hadsereget is. Arról nem is beszélve, hogy a szomszédos Bakony erdei termik az igazi betyárokat, a magyar Robin Hoodokat („Páris, az én Bakonyom”); Sobri Jóskát vagy Milfajt Ferkót; s nem véletlenül születik a kemenesaljai Izsákfán az utolsó magyar betyár, Savanyú Jóska is.
Amit ma keresünk: az erdő romlatlan léte és élete. Keressük a nagyszerűség és változatosság harmóniáját. Erről az erdőről akár a bölcsesség iskolájáról beszél a „biocentrikus világnézetű”, részben magyarrá vált tudós, Raoul Francé (1874–1943) is, Az örök erdő című könyvecskéjében. Egy „érzelgősségmentes” világról és a természet „égi törvényeiről”. A térművészet csodáiról. Fákat, leveleket, fényt és bogarakat elemezve, még a zuzmó „filozófiáját” is; élettant, életközösséget, erdőművelési aranyszabályokat, a rablógazdálkodás és jövedelmezőség problémáit. Az egyre fogyó, de vágyott harmóniát, amelyet harmonia mundinak nevez a szellemtörténet. „A mi sorsdöntő kérdésünk az, sikerülhet-e az egyes embernek és közösségének harmonikusan élni.”
A százéves mondat aktualitása ma is változatlan. „Ha igen, akkor mozdulatlan marad a szörnyű hóhér, aki az egyenetlenség, nyomor, szükség, szenvedés, betegség, háború, igazságtalanság, elfajzás, forradalom és ezer egyéb álarc köntösében feni pallosát az emberiségre. Ha nem, akkor itt a vég.” A tudósok megegyeznek abban, a ma továbbra is tragikusan pusztuló erdők globális problémái változatlanok. Abban is egyetértenek, hogy ma a „természetközeli erdőé” és a „természetközeli erdőgazdálkodásé” a jövő.
S bármennyire hipotetikus a választás, mégis egyszerűen hangzik. Harmónia. Közösség. Együttműködés. Együttélés az egyik oldalon. Szükség. Betegség. Halál a másikon. Kritikus tér- és életdimenziókban élünk, s a kihívás súlyos, mint az „örök erdő” és az élet komor létének valósága. Ambrus Lajos