Négyen a hegyen – A kacskalábú vadkan (Nógrád Megyei Hírlap)

2007. január 22.
Csend telepszik az erdőre a leszálló téli alkonyattal. Az előbb még zörgette az avart a feketerigó a kökénybokrok alatt, valahol messze, a Cserhátszentivánról Herencsénybe vezető úton elzúgott egy-egy autó, de most már jó ideje nem csap zajt semmi. Még a szél sem. Nincs nagyon hideg, de azért fagy. Nicsak, miféle torony van ott a távolban, a Bézma felé azon a dombtetőn? Kivilágítják estére? Nézem érdeklődéssel, hát egyszer csak a fénycsóva kanyarodik... Most jövök rá, hogy a Bableves csárda felől Alsótoldra vezető út van ott, s épp egy kocsi megy rajta. Nagyon messze van, a hang nem ér idáig, de tény, egy darabon éppen szembe jönnek az autók a hegyoldalba vágott úton, s addig úgy látszanak, mintha állnának. A kanyarban aztán megoldódik a rejtély...
– Lőhető vaddisznó süldő, kan, koca, gímszarvas ünő és borjú – csengenek fülembe kedves vendéglátóm, a szécsényi Szabó Ferenc szavai. Négyen jöttünk ki a Hollókő Vadásztárság Veres-hegyen álló vadászházába, kettőnkön kívül még a szécsényi Rácz András és a rimóci Golyán László, a társaság doyenje.
Várom hát a szerencsét a nagy téli csendben. Az égbolt kékje fakul, a félhold mind erősebben világít a les mögött, valahol, nagyon messze, Kutasó felé mintha kutya ugatna... Nem is tudom... Az égbolton nemsokára megjelenik az első csillag, az esti szél is fújdogálni kezd. A mesterien elhelyezett, zárt lest padlószőnyeg darabokkal bélelték belül, ami kívül tartja valamennyire a hűvös fuvallatokat, s hangtalanul lehet mozogni. A hold világít valamelyest, de nyugaton még világos az ég alja, ahogyan a lebukó nap sugarai elérik a horizontot. A régi vadföld felett egy feketerigó repül végig, rajta kívül nem mozdul semmi.
Egyszer csak hallom, hogy jön valami! Már látom is, a hold fényénél fehérnek látszik, de nincs ok az izgalomra. Magányos őz érkezik a szóróra, s halk neszezéssel szedegeti a kukoricát. Az őz nemsokára elmegy, az erdőre pedig ráborítja szikrázó csillagokkal kivert köpenyét a téli este. Csak a félhold világít, de igen derekas munkát végez, mert a szóróra szemből kiváltó sutát és gidát távcső nélkül is felismerem.
Telik-múlik az idő, néha a szél is feltámad. A két őz nemsokára elmegy, s egyszer csak, mintha anyagtalan testű szellemek érkeznének, a szemem jobb sarkából, a tisztás sarkában három fekete gombócot veszek észre! A süldők egy darabig álldogálnak a bokrok előtt, aztán átlósan a tisztáson megindulnak a szóróhoz. A következő pillanatban már kezemben az addig a sarokba támasztott puska... Szívem hevesen dobog, pedig próbálom nyugtatni magamat, nem kell sietni, sőt, nem kell lőni sem, egyelőre csak célzunk... Akkor a szemem sarkából egy nagy disznót is megpillantok, amint a süldők nyomán keresztbe átkocog a tisztáson! Ha lehet, még jobban ver a szívem, bár biztos vagyok benne, hogy koca az újabb érkező...
Nagy levegőt veszek hát...
Megnyugodtam mostanra, megcélzom az egyik tisztán álló süldőt. Miközben nézegetem a céltávcsövön keresztül, egy kis gondolkodásra is van idő. Ha most elengedem őket, jöhet utánuk akár kan is, sőt, lehet, hogy valahol már itt figyeli a terepet a sűrűből valami óvatos, vén agyaras... Némi várakozás és főképpen a türelem erénye nagyobb élménnyel is megajándékozhat!
A következő pillanatban ismét mozdul valami tőlem jobbra: egy negyedik süldő indul meg a szóró felé. Ugyanonnan jön, ahonnan előbb a többiek, de valami furcsa rajta... Igen, három lábon ugrál! A fegyvert nem merem mozdítani, a fejemet sem nagyon, de éppen előttem biceg végig, úgyhogy tisztán látom.
A fegyver még mindig a vállamnál, s egy pillanat alatt a lövés mellett döntök: a sánta disznónak valami baja van, lehet törött a lába, léphetett hurokba...
Csakhogy, mire a szóróra ér, összekeveredik a többiekkel, álltukban meg elég nehéz megkülönböztetni őket. Egy alomból valók lehetnek, mert nagyjából egyformák, még mindig az anyjukkal járnak... Melyik is a sánta? Nézzük... Utoljára ért fel, ellépett balra... Igen, jobbról a második! Már a homlokán ül a célkereszt, vállamba szorítom a tust... Aztán mégis egy kicsit hátrébb, a fültőre célzok.
A következő pillanatban – milyen nagyszerű pillanat ez a vadászéletben! – meghúzom a ravaszt. A dörrenésre a süldők szemmel nem követhető gyorsasággal ugranak el, szívdobbanásnyi idő múlva röffent a koca a sűrűben, a szórón pedig kis, fekete halom látszik a céltávcsőben, amint kapál még vagy kettőt az egyik hátsó lábával. Sikerült a fejlövés, a vad nem ment el, nem szenvedett és keresni sem kell! Csak aztán a sánta süldő legyen...
Hat óra volt ekkor, a többiek azt mondták, nyolcig maradnak a lesen. Én azonban a vadászat nemes sportjára fordítható csekély időm, még kevesebb lehetőségem miatt azt mondtam: maradok tíz-tizenegy óráig, aztán felballagok gyalogszerrel a vadászházhoz.
Szeretném látni a zsákmányomat, de a lesről nem mozdulok. A lövés ugyan megbolygatta a tisztás és körülötte a domboldalnyi erdőrész nyugalmát, az igaz, de egy idő után még jöhetnek más alomból való süldők, azokat nem érdekli, ha elpusztulva találják egy fajtársukat a kukorica közelében. Ha most lemegyek a lesről megnézni, sokkal jobban megzavarom a környéket, mint az előbb a puskalövés.
A téli este pedig szép! A hold világít, a levegő párás egy kicsit, mert a csillagok szikrázó fénye imbolyog az égbolton. Néha egy-egy repülőgép megy el felettem, máskor kocsi száguld Alsótold felett az országúton, sőt, alkalmanként egy-két, ki tudja, honnan jövő lövés morajlik végig a Cserhát erdei felett. Vadásznak ám mások is!
Este hatkor lőttem a süldőt, s egy jó óra múlva egy magányos őz dobogtatja meg a szívemet: rámegy a szóróra, csak fekete árnynak látszik, de aztán a távcsőben felismerem.
Nem sokkal este nyolc után Szabó Ferenc telefonál. Éppen Golyán Lászlóért jött a szomszéd lesre.
– Nem akarsz még bejönni? – érdeklődik Feri.
– Maradnék, ha lehet...
– Meddig?
Meddig bírom én itt a hideget? Most éppen úgy érzem, reggelig is maradhatnék, annyira melengető a két órával korábbi disznólövés már azóta is százszor átgondolt, pillanata...
– Tizenegyig – bököm ki némi bizonytalanság után, figyelembe véve azt is, hogy melegebb itt már aligha lesz.
– Jó. Volt valami?
– Lőttem egy malacot – becsülöm alá a zsákmány méretét. – Fejbe, hogy ne kelljen keresni...
Nagy szavak! Távol álljanak tőlem, ámbár most örömömben elhagy a szerénység...
– Ügyes vagy! Tizenegykor megyek érted!
Üresen telik el majdnem három óra. Az őzek még négyszer kijönnek, s többször is látom a távcső lencséjében, amint a disznó teteme felett állva szedegetik a kukoricát. Tizenegy előtt nem sokkal Feri értem jön. Mire felmegyek a tisztáson, már kezében a töret, s kézfogással nyújtja át kalapján az elejtőnek járó ágacskát, őszinte örömmel gratulálva a vadászsikerhez.
Én meg sokszorosan boldog vagyok! Fekszik a vad, jó helyen érhette a lövedék, nem szenvedett. A kétéves kan süldő szájából egészen helyre kis agyarak állnak ki! Ez azonban csak a zsákmány miatt érzett öröm, van ám ennél sokkal fontosabb is: Feri is boldog, hogy a vendégével sikerült kant lövetnie, ami meg a legszebb az egészben, hogy tud örülni a másik örömének! Istenem, hát van még ilyen ebben a mai világban?
Végül megnézzük a vad jobb hátsó lábát is: kacska, fele olyan hosszú, mint a másik, látszik rajta, hogy mindig felhúzva tartotta. Jobb alsó lábszára egyetlen hatalmas csontgöb lett, ahogyan összeforrt valamilyen sérülés után. Körmei ollóként nyúlnak túl egymáson, ahogyan a kan nem tudott rájuk lépni, s koptatni őket.
A fültőre szánt lövés hátracsúszott vagy háromujjnyit – a végeredmény szempontjából teljesen mindegy. Tulajdonképpen most minden mindegy, mert örömök sorozata volt ez a nap! Persze inkább Szabó Ferenc eredménye, hiszen az ő területe, a társaság magaslese, szórója, vadászháza – nekem egy szerencsés lövés jutott – de köszönet érte!