Az erdélyi Sóvidék a termőtalaj magas sótartalma miatt nemigen volt alkalmas haszonnövények termesztésére. Az ott élő székelyeknek ezért más megélhetés után kellett nézniük. így alakultak ki a helyi kismesterségek, mint például a korondi fazekasság vagy a toplászat.
Ősz végén a férfiak fogták a baltájukat, a hátizsákjukat, felújították a hótalpaikat, és nekivágtak a hegyeknek. Gyakran száz kilométert is megtettek, hogy felkeressék a régi toplógyűjtő helyeket, és „leszüreteljék" a termést.
Mi fán terem a topló? A taplógomba - erdélyi nevén topló - a viharok által megfacsart vagy rovarkártevők által megsebzett fákon képes megtelepedni. A törzs sérülésein keresztül bejut a fa belsejébe, a már amúgy is beteg növényt korhasztja, revesíti tovább. Sok taplófajt ismerünk, de a toplászok csak kettőt gyűjtenek, a belül hófehér nyírfataplót - amelynek vékony szeleteivel különböző tárgyakat díszítenek, és a toplászok kincsét, a „gyógyító bükkfabársonynak" is nevezett, őzbarna bükkfataplót. Az utóbbiból olyan hatékony vérzéscsillapító kötszert készítettek, amely még a piócacsípések véralvadásgátló anyagának a hatását is képes volt leküzdeni. Nem csoda hát, hogy még az első világháború idején is tonnaszám vásárolták fel a gyógyszerészek a toplógyűjtőktől a feldolgozásra váró nyersanyagot, hogy a toplászok elkészíthessék, majd a mentőalakulatok a harctérre és a kórházakba szállítsák az akkori világ leghatékonyabb kötszereit. Manapság már persze másfajta, a tömeges gyártásra sokkal alkalmasabb, steril gyolcsokat, mullpólyákat használ az orvostudomány, de a hegyekben táborozó, a világtól elszigetelten élő embereknek még mindig segítséget nyújthatnak a taplóból előállított elsősegélytapaszok.
A tűz csiholója
Ma már kevesen emlékeznek rá, de eleink még kovakővel pattintottak acélszilánk szikrát a gondosan szárazon tartott toplóra, ha tüzet akartak gyújtani. A tűzgyújtáshoz gyűjtött bükkfataplót gyakran még meglocsolták, hogy leszedés után is folytathassa fejlődését, majd megvárták, hogy a gomba elérje a végleges nagyságát, s csak utána főzték ki hamulúggal. Főzés után megragadták sarló alakú, borotvaéles toplászkésüket, majd karéjosan lefejtették a növekedési rétegeket. Ezután már csak ki kellett tenni a napra száradni, és csak arra kellett vigyázni, hogy megóvják a nedvességtől. Egy öklömnyi toplóra hulló
kicsiny szikrából öklömnyi izzó, füstölgő taplóparázs vált. Ezt használták előszeretettel a méhészek is, akik ma is gyakran nyugtatják kakaóillatú füstjével a gondozásuk alatt álló méneket.
Dísztárgyak toplóból
Ha nem tűzgyújtáshoz dolgozták fel a toplót, hanem vérzéscsillapító tapaszt vagy díszes térítőt, cipőkefetartót, kistáskát vagy akár toplósapkát akartak készíteni, akkor további műveletekkel folytatódott a megmunkálás. A fenti módon kialakított gombakaréjokat leforrázták, majd még nedvesen alaposan elverték a potyolófával, valahogy úgy, ahogy a háziasszonyok klopfolják ki a húst. A toplódarabok gombafonalai is fellazulnak a potyolás után, ezért óvatos mozdulatokkal eredeti méretük többszörösére lehet nyújtani őket. Az ügyes mester munkája nyomán negyed
négyzetméternyi térítővé alakult egy kilónyi bükkfatapló, esetleg méteres sebkötöző szalaggá egy kisebb darab, s így változott a kopogós, kemény termőtest bársonyos tapintású őzbőrutánzattá.
Ha már elkészült a „bükkfabársony", az asszonyok elkezdték a térítők díszítését. Különböző alakú lyukasztókkal kivágták az egyszerűbb díszítőelemeket, majd csirizzel ráragasztották a térítőre. Ha bonyolultabb - virágokat, leveleket vagy állatokat ábrázoló - motívumokra volt szükség, akkor a férfiak faragókésekkel, vésőkkel fadúcokba faragták a gondosan megtervezett minta negatívját. Az asszonyok a felhasználandó fadúcokat, majd felhevített vasalóval préselték bele a dúcokba a kívánt méretű, benedvesített taplólapokat. A felszisszenő gőz helyét hamarosan átvette a pörkölődő tapló illata, s a hő hatására tömörödő gomba felvette végleges alakját.
CZÉHER GYÖRGY