Mindig élénk indulatokat vált ki, ha egy városban vagy az utak mentén fákat vágnak ki. Az utóbbi napokban Szigliget környékén háborogtak amiatt, hogy ki akarják vágni azt a nyárfasort, amelyik pedig több magyar filmben is szerepel, s kétségtelenül szép.
A nyárfa azonban viszonylag rövid életű, a harmincévesnél idősebb példányok odvasodnak, törnek az ágaik és bal- esetveszélyesek. A Nyugat-magyarországi Egyetem Erdőmérnöki Karán már vagy egy évtizede használnak olyan módszereket, melyekkel a fa törzsének sűrűsége mérhető. Akkor láttam ezt a munkát, amikor a balatonkenesei strandon kidőlt, több súlyos és halálos kimenetelű sérülést okozott egy termetes nyár. Nekem azóta mindig eszembe jut az akkori vizsgálat eredménye, a baleset után egy-két példány kivételével csaknem mindet kivágták. A szörnyű baleset miatt ott akkor nem lépett fel favédőként senki. De vajon meg kell-e várnunk, hogy ilyen esetek történjenek? Miért nem tudjuk tudomásul venni azt, hogy az élőlények, köztük a fák, megörgednek, hiába szépek, s bár még a kéreg alatt folyamatos a nedvkeringés, egyre nagyobb az elhalt, később a beszáradt rész. Nem az a helyes természetvédelem, ha azokat a fákat, amelyek sétautak mentén állnak, soha nem vágják ki. Az erdészek joggal berzenkednek az ellen, hogy túlzottan is beleszólunk, mégpedig érzelmi alapon a munkájukba. A tarvágást ma már nagyon kevés helyen alkalmazzák, elterjedtebb, hogy a célnak megfelelő egyedeket vágják ki és körülöttük meghagyják azokat, amelyek még fejlődnek. Az utak mentén is szükséges időnként a fák felfrissítése. Arra ritkán van pénz, hogy csemete helyett már meglett fát ültessenek. Arra is gondolniuk kell, hogy a fák állva halnak meg, de aztán dőlnek, s nem nézik, mire.