A tűzoltóság az, ahol nincsenek ünnepnapok. Az éppen szolgálatban lévő csoport 24 órán keresztül startra kész, hogyha segíteni kell, mennek. Jelen sorok írója lehetőséget kapott ara, hogy elkísérje a lánglovagokat egy-egy szolgálatba.
Bevallom őszintén, a kíváncsiság vezetett, amikor egy hétköznapi és egy ünnepi szolgálatot választottam. Nem kis izgalommal készültem a csütörtöki „bevetésre”: Endrész Gábor százados szolgálatparancsnok éppen az első negyedévről beszél, amikor érkezik a riasztás kora este: a balassagyarmati tűzoltók kérnek segítséget. A hármas fecskendő indul, velük tartok én is. Már útközben tudom meg, hogy Balassagyarmat határában egy tölgyerdő aljnövényzete ég, a gyarmatiak minden fecskendője máshol dolgozik, ezért kérték a salgótarjániak segítségét. A hármas kocsi szerparancsnoka Agárdi György zászlós, a gépkocsivezető Magulya Gábor törzsőrmester, a beosztott tűzoltók Juhász Jácint főtörzsőrmester és Bolcsó Balázs törzsőrmester. A helyszínen mintegy egy hektár területen ég az aljnövényzet: a fecskendő nem tudja megközelíteni, kéziszerszámokkal látnak neki a tűzoltásnak.
Viszonylag rövid idő alatt végeznek, indulás vissza a laktanyába. Este kilenc felé jár az idő, amikor jön az újabb jelzés: Márkháza határában ég a nádas, a tűz veszélyezteti a telefonoszlopokat és mivel az út mellett van, a sűrű füst balesetveszélyessé teszi a közlekedést. Pár perc és szirénázva indulunk a helyszínre. A sötét kicsit félelmetessé teszi számomra a vonulást: a kanyargós utakon keményen ki kell támasztani magam, hogy ne dülöngéljek jobbra-balra, s néha olyan érzésem van, mindjárt az árokba borulunk. A helyszín még félelmetesebb: a nádas körülbelül 5 hektár területen ég. Feltámad a szél, viszi a szikrákat, a pattogva ropogó tűz messzire világít.
– Ez a röptűz: a szél felkapja a szikrát, három-négy méterrel arrébb leteszi, és begyújtja a nádast – jegyzi meg a szerparancsnok. – Ilyenkor szokott előfordulni, hogy itt eloltjuk, de pár méterrel arrébb kezdhetjük elölről.
Útban visszafelé halljuk a rádión: az 1–2. szer Etes-Amália-telepre vonult, ahol leszakadt a nagyfeszültségű vezeték. Az ÉMÁSZ-tól kértek segítséget, Etest áramtalanítani kellett. Már éjszakára jár az idő, úgyhogy elköszönök: vasárnap, húsvét első napján találkozunk.
Az ünnepi szolgálat csendesen indul: reggel 8 órakor átveszik az „A” csoporttól a szolgálatot. Ismertetik a beosztást, ellenőrzik a gépkocsik működőképességét, a felszerelések meglétét. A szolgálatparancsnok Angyal Tibor őrnagy. Az első riasztás fél 12 előtt pár perccel érkezik: Salgótarjánban a Báthory úton kizárta magát egy család a második emeleti lakásból. A hármas szer indul, ahol a legénységben annyi a változás, hogy a gépkocsivezető feladatait Petrics Ákos főtörzsőrmester, az egyik beosztott tűzoltó feladatát Princz Zsolt törzsőrmester látja el. A konyhai bukóablak szerencsére nyitva maradt: előkerül a létra, és a pici ablakon bemászva hozzák le a tartalékkulcsot. Útban a laktanya felé megreccsen a rádió, az ügyeletes közli: Kazáron erdőtűz, az első szer és az erdőtüzes gépjármű már úton van, minket is odairányítanak. Útközben még tréfálkoznak, a helyszínre érve aztán elkomolyodik mindenki.
Az első szer már a helyszínen van, URH-n tartják a kapcsolatot: visszajön értünk a Toyota terepjáró, mert a hatalmas tűzoltóautó nem tud kimenni a helyszínre. Puttonyfecskendő (amelybe 20–25 liter víz fér), lapátok kézbe, indulás. Egy darabig ki tud menni a terepjáró, de egyszer csak elzárja az utat egy otthagyott UAZ. Így hát gyalogosan indulunk tovább, hegynek felfelé. Nem sokkal arrébb látjuk, ha szabad lett volna az út, akkor sem tudtunk volna autóval továbbmenni, hatalmas gödör tátong a földút teljes szélességében. Mintegy tízperces gyaloglás után érünk a helyszínre: sűrű, néhol áthatolhatatlan a füst. Mintegy 4 hektáron ég a fenyves-tölgyes vegyes erdő aljnövényzete. Védősávot húznak, hogy ne tudjon továbbterjedni a tűz. Mint megtudom, ez még a jobbik eset: a fenyvestűz a legrosszabb. Ott vastag a tűlevélszőnyeg, alul izzik és előfordul, hogy egy-két méterrel arrébb újra felcsapnak a lángok.
Próbálok „füstmentes” helyre helyezkedni, kevés sikerrel. Feltámad a szél, pillanatok alatt megfordítja a füst irányát, ráadásul elkezdi kavarni az égő avart: ez a forgótűz, ami az erdőben különösen veszélyes lehet. A két szer legénysége megállás nélkül dolgozik, ezúttal segítséget is kapnak: a kazári polgármester riasztja a falubelieket, 12–15 ember érkezik lapátokkal, gereblyékkel. Megérkezik az erdész is, Szarvas István.
– Ez szándékos gyújtogatás volt – mondja elkeseredve. – A szállításra előkészített fát gyújtotta meg valaki, onnan terjedt át az erdőre. Már tegnap is volt itt tűz, este kinn voltak a tűzoltók, egészen éjfélig. Ez a terület az Ipoly Erdő Zrt. tulajdona, ismeretlen tettes ellen feljelentést fogunk tenni.
A tűzoltók elmondják, hogy nagyon ritka az ilyen segítőkész hozzáállás, mint amilyet a kazáriak tanúsítanak. Jobbára magukra hagyva küszködnek a lángokkal, próbálják menteni a menthetőt. Az erőfeszítést végül siker koronázza: a tűz „lefeketítve”, a civilek felügyelete mellett hagyják a területet. Gyaloglás vissza az úton hagyott szerkocsikhoz, indulás viszsza a laktanyába. Még alig érünk be a faluba, amikor az első szer jelzi: vissza kell fordulni. A hegy alján rövid tanácskozás, s újra indulnak vissza a hegyre, ahol ismét erőre kaptak a lángok.
A két hatalmas gépjárműfecskendő szinte zsebkendőnyi területen fordul meg: nekünk egyelőre nem kell menni, várakozunk. Pár perc múlva érkezik Angyal Tibor utasítása: a hármas szer induljon vissza a laktanyába. Ott most egyetlen autó sincs benn a magasból mentő kivételével, mert a kettes szer Szilváskőbe vonult, ugyancsak erdőtűzhöz. Délután két óra felé járhat az idő, kezd éhes lenni a társaság, s azt taglalják, milyen jól fog esni a húsvéti sonka és tojás, amikor újra megreccsen a rádió. Az arcok elkomorulnak, hallgatják az adást: Kishartyán határában a Zsidó-hegynél tölgyes-cseres erdő aljnövényzete ég. Megtudjuk azt is, hogy tegnap éjszaka már voltak kinn a tűzoltók, most újra lángra kapott az egész.
– Na, a sonka meg a tojás várhat, te meg most majd kapsz ízelítőt, milyen helyekre is kell bemennünk – mondják a tűzoltók, ebből azt a következtetést vonom le, hogy valószínűleg jól ismerik a helyszínt. Éppen ezért már meg sem lepődöm, hogy a fecskendő nem tud kimenni: a hegy aljában Balla Attila erdész vár bennünket. Terepjáró kell: a legénység egyik felét az erdész, a másik felét a katasztrófavédelem terepjárója szállítja a helyszínre.
A katasztrófavédelemtől Szabó János alezredes, a katasztrófavédelmi igazgatóság vezetőhelyettese és Bakos Krisztián százados érkezik a helyszínre, akik már az előző napon is itt voltak. Bármelyik ralibajnokságon megállná a helyét az útvonal, amelyen megyünk: még az ilyen terepen jól teljesítő Lada Nivák is küszködve jutnak előre helyenként. Ahogy haladunk beljebb a tűz felé – egyelőre a gyalogúton – kezdem érteni, mire is céloztak a fiúk: akármerre nézek, mindenütt tüskés, szinte áthatolhatatlan aljnövényzetet látok a lángoló erdőrészben, megtűzdelve azzal, hogy nemrégiben volt ritkítás. A kivágott fákat otthagyták, amely így még inkább nehezíti a tűzoltók dolgát.
– Na, ilyenkor szoktuk azt mondani, hogy ilyen helyszínt látva a vaddisznó is sírva fordul vissza – jegyzi meg tréfásan a szerparancsnok.
A meredek hegyoldalt füst burkolja be, szinte semmit nem lehet látni. Minden egyes méterért meg kell küzdeni, úgy, hogy a torkunkat kaparó füst állandó köhögésre ingerel, a tüskés bozót belekapaszkodik a ruhánkba, azt sem látjuk, hová lépünk és hatalmas a hőség is. A tűzoltók vastag hővédő ruhája bizonyos ideig védelmet nyújt, de a tüskék azon is átszúrnak. Egy ideig lépést tartok velük, de aztán, védőruha híján, menekülőre fogom a dolgot, és kevésbé füstös-meleg helyet keresek. Múlnak az órák, éhes és szomjas vagyok, közben arra gondolok: a tűzoltók sem ettek reggel óta, és nekik még dolgozni is kell. Megint a puttonyfecskendő és a kéziszerszám a munkaeszközük, ezzel kell megállítaniuk a tüzet. Szombaton három hektáron égett az erdő, a vasárnapi jelentés már 10 hektárról szól. Találok egy viszonylag ritkásabb részt, ahol újra meg tudom közelíteni a tűz eloltásán dolgozó tűzoltókat. Itt magukra vannak hagyva, nincs civil segítség: hiába próbálták elérni a kishartyáni polgármestert, nem sikerült.
A tüskés bozóton átküszködöm magam, s újra összetalálkozom velük: az arcok kormosak, patakokban folyik róluk a veríték, s a víz, amit magukkal vittek szomjukat csillapítani, már régen elfogyott. Este hat óra felé végre sikerül lefeketíteni a tüzet, indulhatunk visszafelé. Mindenkinek az jár a fejében, hogy legalább addig ne kapjanak újabb riasztást, amíg esznek valamit, hiszen a reggeli már olyan régen volt, hogy nem is emlékeznek rá. A visszaúton csend van az autóban: már nincs kedvük tréfálkozni, élcelődni, fáradtak. Amint beérünk, a kettes szer már indul is a bányagépgyárhoz szárazfű- és bozóttűzhöz, éppen ezért csak a hővédő ruhát veszik le, amelynek bélése csuromvíz: kiterítik, és mennek enni, mert lehet, hogy a következő percben újra felharsan a hangszóró: hármas szer, riasztás!
Fortuna ezúttal kegyes, van idejük arra, hogy egyenek, zuhanyozzanak, pihenjenek egy kicsit. Este kilenckor újra beindul a verkli: az egyes szer a salgótarjáni Zöldfa útra indul, ahonnan gázszivárgást jeleznek. A helyszínről értesítik a Tigáz szakembereit, akikre egy órát(!) kell várniuk. Azután már nyugalom van: a laktanya elcsendesül, csak az ügyeletes virraszt. Elköszönök én is: iszonyú fáradság nehezedik rám, még mindig az orromban érzem a kesernyés füstszagot. Arra gondolok, hogy ez a nap a tűzoltók megfogalmazása szerint sem volt túl könnyű hat vonulással. Éppen ezért elképzelni is nehéz, milyen lehet az, amikor 15–20 esetben kell vonulniuk egy-egy szolgálat alatt? Útközben, hazafelé eszembe jut, ami réges-régen az éjjeliőrök kiabáltak az utcákon:
„Tűzre, vízre vigyázzatok!”