Egy budai polgár programja
Fanyalgunk, hogy így a politika meg úgy a politika. Ez azért van, mert nincs fantáziánk. Bátortalanok, gyöngék és frusztráltak vagyunk. Nem merünk előállni semmi eredetivel. Bezzeg a politikusok! Imádom őket. Imponál a merészségük. Hogy nem ismernek lehetetlent.
Most például előállt az egyikük, hogy meg kellene ritkítani kerülete erdeit. Sokat gondolkodtam rajta, és rájöttem, megint iga-a van a politikusnak! Minek az a sok fa? Nem lehet látni tőlük a szépen domborodó hegyeket. Különben is: a fák veszélyesek. Rádőlnek a gyanútlan járókelőkre. Beléjük ütközhetnek röptükben a roppant hasznos kis madarak. Minden gyermeknek már az óvodában meg kellene tanulnia, hogy a fát irtani kell. Ráadásul minden fa beteg. Megfertőzte őket a kergemarhakór. Madárinfluenzát kaptak, mert az influenzás madarak, miközben lázasan gyűjtögetik a kártevőket, elfáradnak, gyanútlanul leülnek pihenni a fák ágaira, és megfertőzik őket. Nagyon sokféle károkoló támadja erdeinket, ilyen például a száj- és körömfájás, ami az együgyű, magatehetetlen fákra nézve sokkal veszélyesebb, mint a fürge disznókra, mert a fáknak nincs szájuk és körmük, így nem érzik a fájdalmat, és csak akkor fordulnak orvoshoz, amikor már késő. Szerencsére! Aztán itt van a veszettség. A veszett fa lesből támad, bárkit megmar, aki i közelébe téved. Ha veszett fát látunk, ne hősködjünk, ne próbáljuk megfékezni, ne akarjunk a lelkére beszélni, térjünk ki az útjából, és azonnal értesítsünk valakit. Mit tudom én, hogy kit? A fatelepet. A tűz-altóságot. A legközelebbi pártirodát. Mindegy, melyiket, mert ebben a nemzet egésze számára égető kérdésben egy húron dudálnak a pártok. A fák veszélyesek, ne engedjük csoportosulni őket! Szinte mellékes, mert az elv a fontos, de azért nem hallgathatom el azt sem, hogy a fák pusztítása gazdaságos. Ha eltávolítottuk őket, a helyükön egészséges lakóparkokat, egészségesebb bevásárlóközpontokat, még egészségesebb parkolóházakat, legegészségesebb izéket... (Miket is? Különben kit érdekel?! Mi vagyok én, hogy nekem előírják, hogy meddig kell fokozni! Gondolkodjon az olvasó is! Ez egy közös erőfeszítés. Csak én tegyem ki a belemet?) Örömmel jelenthetem, hogy Európában már most az élen járunk a fátlanításban, fővárosunk pedig világelső az egy főre jutó flasztermennyiségben. De ez még csak részeredmény, mert a fák olyanok, mint a főnixmadár... (Ezt most miért írtam? Hiszen a fáknak köztudottan nincsen szárnyuk, és csőrük sincsen... Az viszont tény, hogy általában a madaraknak is két lábuk van, mint a politikusoknak.) A fák újra és újra támadnak. Én magam nem voltam rest, egyesével megszámoltam mindet, és elkeseredetten tapasztaltam, hogy a Tabánban az évek óta zajló betonosítás ellenére annyi fa van, mint égen a csillag. Alig lehet látni tőlük a Rác fürdő mellett tornyosuló kolosszust. A jövőt féltő aggodalomtól már-már elboruló elmével bolyongtam napokig a városban. Lázban égtem. Azt sem tudtam, merre visz a lábam... És még mindig mindenütt fákba ütköztem! Magányosan bámészkodó fákba. Vagy egész csoportokba. Megfigyeltem, semmi hasznosat nem csinálnak. Egész nap csak ácsorognak az útszéleken meg a tereken. Állnak, és szívják a levegőt. Előlünk. Képzeljük csak el, hogy egy ilyen mihasznának, mondjuk egy behemót gesztenyének mekkora tüdeje lehet! Vagy egy platánnak. Nem fogják elhinni: néhol olyan sokan vannak, hogy tömeget képeznek. Ott vannak mindenütt! Zárt, sötét udvarok mélyén. Lapítanak. Várják az alkalmas pillanatot. Az ecetfák!? Mindenhová bepofátlankodnak, semmi sem szent nekik, és szaporák, mint a japán nád. Gúnyosan röhincsélnek rajtunk, kukucskálnak a kerítések fölött. Figyelnek minket. Ma még csak figyelnek. De holnap?! (Skóciában volt már rá példa, hogy megindult az erdő!) A következő stratégiát dolgoztam ki. Először is az összes politikai párt felfüggeszt minden csatározást: az egyesített nemzet minden erejével a fák ellen fordul. Akkor megvalósítható lesz a nagyravágyó program: lebetonozni a Dunát. Előbb Budapesten, aztán a teljes magyarországi szakaszon. Végül, amikor már a fanyalgó és irigy németek is felismerik a lehetőséget, Donaueschingentől a deltáig. Ehhez persze előbb el kell süllyeszteni a Margitszigetet, és le kell bontani a budai várban Táncsics Mihály börtönét. Az utóbbit a legkézenfekvőbb lenne felrobbantani, azt lehetne hazudni, hogy az amerikaiak tették, akik mostanáig harcoltak a vár kazamatáiban rejtőzködő náci japánokkal, akik még most sem voltak hajlandók kapitulálni, hűségesek maradtak a mikádóhoz. (Vajon miért olyan fontos a japánoknak egy császárkabát?) Különben fölösleges hazudni, úgyis minden mindegy. Az Irigy Hónaljmiriggyel be kell olvastatni a rádióba meg a televízióba, hogy „Hajmási Péter, Hajmási Pál, a barométer esőre áll!", és amíg az emberek el vannak foglalva az összefüggések kibogozásával, addig egy elitalakulat villámgyorsan (blitzkrieg: lásd szagirodalom) kivágja az összes fát az Andrássy úton. Egy másik alakulat Mikulásnak álcázva szaloncukrot, kenyeret és cirkuszt osztogat az értelmes lakosságnak. Mert ma még szükség van ilyen rafinált, mégis nemtelen eszközökre is, mert ma még sok ám a hülye barom, aki nem ismeri fel bennem a saját jövője érdekeinek zálogház. (Miféle zálogház? Ki írta ezt az ostoba szöveget?) Ezért számolni kell ellenállással is. De serényen munkálkodunk, a város szívében, a budai vár lábánál, a Bécsi kapu alatt, műemléki környezetben alakítjuk ki a harcászati központot. Áll már a norvég követségnek álcázott bunker: építésze Albert Speer, és a bukaresti modern építészet eredményeit már az anyatejjel magába szíva alkotta meg csinos, mégis bombabiztos művét. (Az épület hátsó udvarán sunyin tenyésző óriási gesztenyefát már tavasszal derékban csonkoltuk. [Haha! Ismerik? Csonkolom a kezét, naccsasszony! De félre a tréfával, ha ködképek gomolyognak kedélyem láthatárán!]) Most vájják a bunkerral szemben a Várhegy alá a rakétasilót. Hogy ne szúrjon szemet senkinek, a Budapesten megszokott legotrombább üvegbeton-kocka stílushoz ragaszkodunk, amit hotelnak álcázunk. (Ezen építmény munkálatai közben is sikeresen megszabadultunk néhány ereje teljében lévő platántól.) És ez még csak a kezdet. A Bécsi kapu alatti háborús telken felépítjük a Lenin-mauzóleum felnagyított Mását (értik? a nagybetűt? hihi!) - a tervek megtekinthetők a helyszínen -, bennük elhelyezzük Szent Iljics és Szent Uljanov Moszkvából elhozatott szent ereklyéit. Most rohannom kell, mert eszembe ötlött valami kolosszus: kijárási tilalmat rendelek el, és minden fát statáriálisan agyonlövetek a helyszínen. Azzal a sok fantáziátlan, vak ökörrel együtt, akik örökösen csak azt ordibálják, hogy: Ne bántsátok a fát! SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY