Az 5-6 fős favágóbrigádok tagjai ilyenkor alapozzák meg éves megélhetésüket. Szerdán a Bajcsa melletti tölgyesben dolgoztak a Herczeg-brigád tagjai: a talaj éppen csak süppedős, közben a nap hétágra süt, fagynak nyoma sincs.
Nagyszerűen tudnak dolgozni a hidegben is, mint mondta a kiskanizsai Herczeg Sándor, a brigád főnöke, hozzátéve: a fő ellenségük a sár, mert lelassítja az embereket és megeszi a gépeket. Mint meséli: a 90-es évek eleje óta erdei ember, az akkor már négy hasonló csapatot irányító, s a feladatokkal kicsit besokalló sógorától kapta meg ezt a munkáscsapatot, s az erdő kedvéért hagyta ott a katonaságot, a kanizsai Thúry-laktanyát. - Fegyvermester voltam, szerettem azt a munkát is, az erdő viszont vonzott. Persze akkor már hallani lehetett, hogy a hadseregben sem biztos semmi, és anyagi megfontolások is a váltás mellett szóltak. Már két brigádom van, s bár a gond meg a tennivaló többszöröse, mint a honvédségnél volt, egyáltalán nem bántam meg a váltást.
A Zalaerdő Zrt. kanizsai erdészetének területén vagyunk, melyet igazgatóként Nemes Zoltán irányít. Tőle kapunk szakmai alapismereteket a favágásról.
- Az erdeink fordulója általában száz év, tehát a felújítástól a véghasználatig ennyi idő telik el - kezdte. - Ennek megfelelően, ha minden optimálisan alakul (a gazdálkodás folyamatos és szabályos, illetve nincsenek kényszerítő körülmények), akkor egy évben a teljes erdőterületünk századrészének kitermelésére kerülhet sor. Erdeink korosztályszerkezete azonban nem szabályos, a fafajok közül pedig az akác, az éger és a fenyők vágáskora jóval száz év alatti. A fakitermelés egy jó része tarvágással történik (ebben az esetben mi telepítünk csemetéket a területre), de alkalmazunk fokozatos felújító vágást is. Utóbbira (ilyenkor az erdő természetes módon újul, s mi a csemeték fölül vágjuk az öregét) nem alkalmas minden faj, nem mindegyiknek a fiatalja bírja az árnyékot. A harmadik lehetőség a szálalás, melyet mostanság a zöldek nagyon terjesztenének. Vannak is próbálkozások, de úgy érzem, a dologról nem tudunk még eleget ahhoz, hogy mondjuk cégszinten bevezessük.
Dózsa Lászlótól, a Zalaerdő fahasználati előadójától hallottuk: a kitermelt famennyiség minden köbmétere hasznosul, ráadásul értékének megfelelően. Először a hazai faipar igényeit elégítik ki, ide kerül a legjobb anyag további feldolgozásra, de természetesen jut a fából külföldi vevőknek is. A maradék pedig tűzifa lesz, de nemcsak családi tűzhelyekben, hanem erőművekben is. Ennek kapcsán az előadó hozzátette: erdőt sosem vágnak azért, hogy utóbbiakban legyen mivel fűteni, az alapvető cél a magasabb rendű felhasználás.
A favágás idényében a Zalaerdő sok olyan brigáddal dolgozik, mint Herczeg Sándor két csapata. A feladatot még a nyolcvanas években saját munkaerővel végezte a cég, aztán szervezték ki vállalkozásokba, melyekben a társaságnál nevelkedett gárda folytatta a munkát. Nemes Zoltán úgy mondja: a favágás idényével együtt évente tíz hónapig tudják ellátni munkával e partnereiket - akiket egyébként használatba adott korszerű gépekkel, vagy a vásárlásukhoz anyagi támogatással is igyekeznek segíteni. A Herczeg-brigád érintett tagjai nem voltak nagyon közlékenyek azzal kapcsolatban, ki mivel tölti a hónapokat (a főnök szerint évente hármat-négyet), amit munkanélküliként perget le. Nyilván nem unatkoznak, döntő részt falun élő emberekről van szó, s ott tavasztól őszig bőven találhat magának elfoglaltságot az ember. Az évek alatt pedig megszokták az élet e rendjét.
- Kevés a változás az állományban, de ha valaki mégis kiesik, a pótlás egyre nehezebb - mondta Herczeg Sándor. - Azért csak veszélyes munka ez, nehéz is, a fiatalok nem erről álmodnak. A munkanapjaink általában nem ilyen szépek, ha jön egy eső, ronggyá ázunk, mire tető alá jutunk, s a tábortűzön ebédre pirított szalonna sem annyira romantikus már tíz év után. Még szerencse, hogy van, aki erre a munkára termett.
A brigádvezető szerint minden munkacsapat alapja a jó döntő - az az ember, aki kivágja a fát. Ez a felhozatal szűk csak igazán manapság, s a jó szakemberhez tíz körömmel ragaszkodni kell!
- Nekem ez az életem - mondja a tótszerdahelyi Virág István, aki percek alatt végez egy tölggyel: épp az előre bemondott helyre dönti, aztán a törzsön végigszaladva gallyazza, középen kettévágja, s mire az LKT vontatni kezdi az irdatlan terhet, már a következő fa körül tisztítja magának a területet. Az ember őt nézve szinte kedvet kap a munkához, a fűrésze úgy szalad a fában, mint kés a vajon. - Sok döntő nyugdíjba megy anélkül, hogy a láncot élezni tudná, reszelni nem elég, ez az alapja mindennek - világítja meg a titkot. - A szerszám meghálálja, ha becsben tartják. Egyébként én mindig erdőn akartam dolgozni, boldogan indulok minden reggel, ez az életem.
Búcsúzóul még azt kérdezem az erdészektől: előfordul-e kényszer, amikor betegség vagy tolvajok elől vágással kell menteni a fát. Előbbi - mondják - az őshonos fajok közt ritka, a háború után kampányszerűen telepített, s az utóbbi évek szárazságaiban legyengült lucfenyőt viszont évente száz hektárról kénytelenek kitermelni a szú pusztítása miatt.
- Lopási ügyek folyamatosan vannak, de az Ózd környéki lépték, ahol egész erdők tűnnek el, nálunk szerencsére nem jellemző - mondta Nemes Zoltán. - Tavaly kezdődött valami hasonló, de őrző-védő cégnek sikerült megvédenie azokat a fákat is. Varga Andor.